Kováts Adél egybeforrt DuBois-val

Döbbenetes Blanche, macsó Stanley – itt az új Vágyvillamos.

Zsótérék keze nyomán szinte új darab született: szikár, tört ritmusú, szinonimahalmozásokkal, kortárs utalásokkal tarkított szöveg ez, ami azonban sokszor sántít. Olvasatukban Blanche magyartanárnő egy amerikai kisváros középiskolájában, aki Aranyt és Radnótit tartja a legfontosabb írónak. Amerikából csupán New Orleanst mint a játék alaphelyszínét hagyták meg (a dekadens williamsi kisember-keserűség a fiók legmélyére került), a szövegbe több budapesti utalást is beleszuszakoltak. A nézővel való összekacsintásnak azonban vajmi kevés értelme van a játék szempontjából, hiszen szájbarágás nélkül is felfogjuk, hogy a sztori akár itt és most is játszódhatna.

Átmenetek uralják a darab egészét. A játéktérben a kint és a bent összemosódik: Kowalskiék lakása csak az ablakokon keresztül látható, az utcafronti klímaberendezések, az ereszcsatorna, az ablakpárkányok és egy udvari szemétledobó van a fókuszban. Utóbbi Blanche egyetlen menedéke, ahova visszavonulhat, ahol ruháit őrzi, ahol alszik. Nem tartozik sehova, senkihez. Csak önmagához.

Kováts Adél (Blanche DuBois) és Schneider Zoltán (Harold Mitchel)

Fotó: Radnóti Színház/Koncz Zsuzsa

Zsótér rendezésében hangsúlyozottan Blanche lesz mindennek az alfája és ómegája. Az ő szemén keresztül válik láthatóvá a múlt, tapasztalható meg a jelen. Valóság és víziók egymásba mosódnak, Blanche – ahogy saját maga meg is fogalmazza – nem szereti a realizmust, csak az illúziókban hisz, azt éli meg, és azt hiteti el az emberekkel, aminek szerinte a valóságnak kellene lennie. És így tesz Zsótér is, aki az egész játékot képzelet és valóság montázsából mosta össze.

Furcsa, eltartott, realista játék ez, amit Zsótér dirigál, a szereplők alig ütköznek egymással, szövegeiket nagyrészt kifelé mondják. Szinte egymás mellett fut életük. A Vágyvillamos így Blanche DuBois monodrámája lett, amelyben szinte az összes többi szereplő létezése – játékuk esetlensége miatt – mellékes, csak színes aláfestés. Csányi Sándor Stanley Kowalskiként az évek alatt elnyűtt macsó eszköztárának egysíkú kellékeit aggatja magára. Eredménytelenül. Jelenléte zavaró, semmitmondó. Petrik Andrea játéka is fals, idegesítően nem talál összhangot a testvér (Stella) karakterrel. Schneider Zoltán végtelenül egyszerű, szinte ösztönlény, de mégis az érző szívű Mitch az egyedüli, aki plusz színt, erőt hoz a Blanche-sal közös játékba.

Ijesztő, ahogy Kováts Adél egybeforr Blanche DuBois alakjával. Új tónusokkal fest: nem a boldogságot hajkurászó, öncsalásba menekülő, fiatalságához foggal-körömmel ragaszkodó asszonyt ábrázolja, hanem a múltja által meghatározott tragikus sorsú nőt, skizofrén lelket (egy nimfomán és egy törékeny gyermek elegyét), aki képtelen szembenézni önmagával, botlásaival, a rideg valósággal. Kováts Adél kiforrott, tiszta, megrendítő játéka zsigerekig hatol. És ez, valljuk be, manapság ritka, mint a fehér holló.

(Tenessee Williams: Vágyvillamos. Rendező: Zsótér Sándor. Radnóti Színház, október 29.)