A Képzőművészeti Egyetemen az utóbbi években uralták a diploma-kiállításokat a hiperrealista művek, és épp idén tűnik úgy, mintha ez a hype kezdene alábbhagyni. Mindenesetre pár éve rendkívül menő lett a hatvanas-hetvenes évek kifejezésmódja, ezért a Ludwig összegző tárlata kétségtelenül aktuális, ha nem éppen kifejezetten szükséges volt. Ez a kiállítás tehát inkább tűnik egyfajta összegzésnek, semmint egy új vagy újjászülető műfajt beharangozó kiállításnak. Talán ezért is illik hozzá egy búcsúztató cikk, semmint egy olyan, amelyet a megnyitó izgalmai ihletnek.
A pofátlanok nyúlnak, másolnak
A hatvanas évek menő. Elég, ha csak megnézzük, hogy az üvegkockák reneszánsza az építészetben, a miniruha, a frufru és a bubifrizkó a divatvilágban, vagy a retro-sound az alternatív zenében egyidejűleg van jelen. A húszévesek sztk-keretes szemüvegekben partiznak, a Panic At The Disco nevű emós zenekar meg feloszlik, és The Young Veins név alatt zavarba ejtően hatvanas évekbeli gitárzenét játszanak kb. The Zombies, korai Animals stílusban. A design boltokat elárasztják a skandináv dizájncuccok, hatvanas évekbeli termékek újragyártott szériái aratnak sikert. Vespa robogó, LOMO fényképezőgép, sőt a Mini Morris is megújult. Adja magát tehát: ha az új évezred első évtizedének fordulója szemmel láthatóan a hatvanas évek nosztalgiájára épít, akkor a hatvanas évek képzőművészeti divatja, a hiperrealizmus is új megvilágításba kerül. A nyolcvanas évek rafinált neoavantgárdja és a kilencvenes évek csendes újhippi világa után az ezredfordulós retrózás a legszemtelenebb. A lehető legkevésbé sem próbálják mutatni az újraértelmezés vagy stílusmódosítás szándékát, pofátlanul nyúlnak, másolnak. Ilyen kevéssé romantikus a retró, legalábbis ilyennek tűnik első látásra.
A Ludwig Hiperreál című kiállítása épp ezért inkább volt unalmas, semmint gondolatébresztő, pláne, hogy egy óceánnal arrébb a kétezres években a műfaj új lehetőségeit tárták fel. A Nagymester, Chuck Close művészete is új irányt vett, igaz, ebben közrejátszott betegsége is. A Ludwig tárlatában azonban ezek közül a stílusirányok közül vajmi kevés csillant meg. A budapesti kiállítással közel egy időben (az év elején) az ausztráliai Victoriában Ron Mueck helyi művész állított ki, aki jóformán egymaga értelmezte újjá a műfajt pár évvel ezelőtt.
Teremnyi csecsemő, kuporgó kolosszus
Amíg a budapesti kiállítás alkotói főleg a harmincas évek szülöttei, addig Mueck eleve fiatalnak számít, 1958-as születésű. A mai harmincasok valószínűleg a nélkül is ismerik, hogy tudnák, ki is ő. Mueck ugyanis eredetileg bábművész volt, aki többek között az ifjú Jennifer Conellyt és David Bowie-t is felvonultató kultuszfilm, a Labirintus alakjait tervezte, és többek közt Ludó karakterének megformálója volt a filmben. Dolgozott együtt a Muppet Show atyjával, Jim Hensonnal is. Amikor bábos karrierjét befejezte a kilencvenes évek végén, 1996-ban váltott, és képzőművészettel kezdett el foglalkozni. Három évvel később, 1999-ben Fiú című munkáját a londoni Millenium Dome-ban állították ki. Újabb három évvel később egy másik szobrát 1 millió dollárért adták el egy árverésen. Bő évtized után Ron Mueck munkáiról a Washington Post értekezik hosszú cikkben, műveit milliókért veszik, és a hiperrealizmus reneszánszának egyik legnagyobb alakjaként tekintenek rá. Valljuk be, még akkor is joggal, ha az üstökösszerű világsiker több mint gyanús, az emberben felmerül a kérdés: mennyi ebből a mesterséges hype, és mennyi a valós attrakció? Mueck ennek ellenére a kétezres évek végét utazó művészként élte, 2007 és 2011 között megtöltötte a világ legnagyobb múzeumait. Az év elején ez az anyag tért haza, s ebből rendezte életmű-kiállítását szülőhazájában, Victoriában.
Mueck különleges technikát dolgozott ki, amelynek révén – bábjaihoz hasonlóan – éles léptékváltásokkal tud hiperrealista szobrokat alkotni úgy, hogy a legapróbb részletekig megmunkálja a felületet. A köröm, a szőr, a szempillák, az arcpír egyaránt megjelenik. Óriások, törpék, angyalok népesítik be a kiállítótermeket. Furcsa khtonikus alakjainál felidéződnek a Labirintus lényei, de a legérdekesebbek hétköznapi figurái, amelyek gigantikus, vagy épp apró méreteik ellenére szinte megszólalnak. Teremnyi csecsemő, megfázott óriásasszony, kuporgó kolosszusok. A trompe l’oeil évszázados fogalma új értelmezést nyer művei által, és bár korábban is voltak hiperrealista szobrok, Mueck okán a műfaj mégis dimenziót vált, és újraértelmeződik. A mester és a művész, a gondolkodó és az alkotó attitűdök egyaránt jelen vannak nála még akkor is, ha Mueck szemmel láthatóan örül az őt körülvevő hype-nak, és jól meg is lovagolja azt.
És a hype alábbhagy
A meghökkentő hatások, amelyekkel a kortárs hiperrealisták dolgoznak sokkal erősebbek, mint a hatvanas évek amerikai fotórealistáinak művei, akiknek irányzatával a jórészt egy évtizeddel későbbi – és főleg európai – hiperrealizmust szokás egybemosni. A Ludwig Múzeum Kelet-Nyugat összevetése és a műfaj politikai értelmezése így elég nyögvenyelősnek hat, hiszen a hiperrealizmus elsődleges célja a festés szakmai becsületének visszaállítása volt az absztrakt művészetek évtizedei után. Pont a sokatmondás kényszerétől igyekeztek szabadulni. A figura, valamint a látszat és valóság szintjei közötti játék újraértelmezése hajtotta az alkotókat. A szokásos és mindig hatásos társadalomkritikai dimenzió ezúttal tehát inkább bevett sémának hat a kurátori programban, és nem érezzük igazán azt a fojtogató légkört, amit a hetvenes-nyolcvanas évek jelentett, és ami számos más műfajban jobban megmutatkozik.
A mai kor hiperrealistái sem elsősorban társadalomkritikusok, és már nem is diákat vetítenek a falra, hanem Photoshoppal igazgatják hosszan a képeket, mielőtt nekiállnának a szokásos pepecselő munkának. Sokan teszik ezt, s talán rejtőzik köztük valahol egy megkésett magyar Mueck is. Hiszen Mueck idén hazatért világhódító útjáról. És lehet, hogy ezzel együtt az évtizedes hype is elül, ami a hiperrealizmust körbelengte.
