– Voltam egyszer Hartyándi Jenőékkel, egy mediawave-es csapattal Kínában. Két hét alatt bejártuk az ujgurok lakta részeket, Alma-Atát, aztán a sztyeppén át mentünk Pekingbe. Aztán bóklásztunk ott egy hatalmas piacon, valahol a külvárosban: van ott az öntvénytől a szobrokon át a rizspapírig minden. Egyszer csak megláttam egy árusnál azt a bambuszfurulyát, amiből később a fuhunt kidolgoztam. Játszani kezdtem rajta. Csak néztek, mit csinál ez a fehér ember…
– Megszólalt azonnal?
– Erdélyi dallamot játszottam rajta, hihetetlenül működött. Más volt, mint a blockflöte, vagy az arabok egyszerű, cső jellegű hangszerei. A Balkánon láttam csak néhány hasonló szerkezetű fafurulyát, de a gyimesi furulyához hasonlított a legjobban. Nem európai hang volt benne. Valami egészen más.
– Mégis milyen?
– Leginkább a fuvolához hasonlít, meg lehet úgy is szólaltatni. Vagy ahogy egy szaxofont. Talán a baskír furulyákhoz hasonlítanám.
– Hogyan lett ebből a bolhapiaci, kínai bambuszfurulyából fuhun?
– Hazahoztam, jó tíz éve kísérletezgetek vele. Használtam néha koncerteken is. Addig barkácsoltam, hogy eljutottam odáig, le kellene védetni. Bementem a szabadalmi hivatalba, és hát nem ugrottak egyből a nyakamba, hogy persze, találmányként azonnal bejegyzik. Azt javasolták, hogy propagáljam, kerüljön be a köztudatba, és kellene egy név is neki. Nem néztem utána, de az elméletem szerint a gyimesi furulyák valahogyan hun közvetítéssel, vagy ki tudja, Kína felől érkeztek erre felénk. Túl szoros a hangzásbeli rokonság, hogy ne így legyen. Ezért kereszteltem ezt a fejlesztett hangszert fuhunnak.
– Érdekes ez. Talán szerénytelenségnek hangzik, de soha nem törekedtem rá, hogy így legyen. Nem is érdekelt. Egyrészt mi az, hogy világzene? Mi az, hogy sztár? Ha külföldön magyar zenét keresel, találsz a polcokon kávéházi cigányzenét, fúziós jazzt, de autentikus népzenei előadókat kevésbé. Fontos felmutatni a sokféleséget, de azt az értékhalmazt, ami a táncházmozgalom körül felgyülemlett, világzene címszóba csomagolva is alig-alig lehet elérni külföldön. A világzenének jobb a marketingje, de ahogy a bornál is: mennyivel jobb lehet a drága francia palacknál mondjuk egy nevesincs villányi? Az autentikus zenében még mindig van valami kevesek számára elérhető kincs. A kettő közötti mezsgye szűk, nehéz a jó kompromisszumot eltalálni. És aki eleve úgy szerez zenét, hogy fél szemmel már a piacra kacsint, szerintem tévúton jár. Csak jó zenét van értelme írni. Ha pedig aztán sokakhoz eljut, az öröm.
– Annyi olyat fel tudnék sorolni, aki nálam sokkal jobban megérdemelné. Sára Ferenc például. Magyarországról kiköltözött Gyimesbe jó húsz éve, családot alapított, levetkőzte a „gyütmentséget”, és csodálatos nevelő munkába fogott. Az utolsó utáni pillanatban összeszedett gyerekeket, elvitte őket Zerkula Jánoshoz, a gyimesi prímáshoz, visszavezetett sokakat a tánc szeretetéhez. Ha ő nincs, talán végleg lemondhattunk volna arról, hogy lesz, aki viszi tovább a gyimesi hagyományokat. Tudnék még sorolni neveket, de ott szeretek én inkább, a partvonalon kívül.
