A magyar kerámia az országimázs része lehetne

A kerámia- és iparművészet ügye jóformán visszhangtalan. Pedig hagyományai, alkotóinak elhivatottsága és a magyar keramikusok messze földön híres művészi felkészültsége indokolna némi törődést. Már csak becsületből is.

A kiállítás összevisszasága és egyenetlen színvonala megnehezíti a „szűz szemek” számára a rögtöni befogadást. Keveset ad annak, aki hozzászokott, hogy egy kiállításon értő kurátorkezek vezetik végig darabról darabra, hogy aztán egy egységes képből váljanak ki egyenként a jelentős részletek. Mindenesetre úgy kell az Őszi Kerámiatárlat, mint egy korty víz a sivatagban.

Persze a tervezőgrafikával, meg a dizájn különböző jelzőivell tele van a sajtó (főleg az Aranyrajzszög miatt). Már a Gödör klub felé menet fiatal hoszteszek csábítanak divatbemutatóra, „ha szereted a magyar dizájnereket” felszólítással. Eközben a kerámiaművészet és iparművészet ügye jóformán visszhangtalan. Pedig hagyományai, alkotóinak elhivatottsága és a magyar keramikusok messze földön híres művészi felkészültsége indokolna némi hype-ot, pontosabban a nyilvánosság figyelmét, törődését. Már csak becsületből is.

Az iparművészet már mint szó sem trendi. Már az „Ipar” sem „Ipar”, hanem MOME, és nemrég körvonalazódott, hogy az új NKA-struktúrában sincs helye külön iparművészetnek. Sok a magyar és nemzeti szólam, a 19. század magyar nemzeti műipar a szecesszió óta meglévő utolsó bástya: gazzal benőve omlik szét. A magyar keramika a maga 110 éves oktatási hagyományaival, Zsolnay- és Gádor István, Gorka Géza és Kovács Margit művészetére épülő modernizmus örökségével. A második világháború után fellendülő kerámia- és porcelándizájn emlékeivel olyat tett le az asztalra, amit kevés irányzat. Ki emlékszik azonban ma már arra, hogy egykoron Amerikába szállították Kispestről a luxusvázákat Európa második legnagyobb kőedény és kerámiagyárából, amelynek csodájára Skandináviából jártak a hetvenes években, s nem fordítva!

A kispesti Gránit Gyárat ingatlan és telekspekulánsok darabolták fel, a többi nemzetközi hírű gyár, Herend, Hollóháza és a pécsi Zsolnay agóniája több évtizede szégyene az országnak. A főiskolai szilikát szakok idén végleg besoroltattak a „tárgytervezés design” égisze alá az iparművészettelen MOME struktúrájában, így elvi különbség a stúdiókerámia és a műanyag fröccsöntés között a magyar felsőoktatás szemében sincs többé. A szakma képviseletét szinte egyedül az a Magyar Keramikusok Társasága látja el, amely a város vérkeringésétől távoli Olof Palme házban gyűlik össze visszhangtalanul, mégis évről évre teszi ezt. Tehát tenni mindenképp kell valamit most, a 24. órában.

A kerámia többnyire a kézművesség, mesterség, a képzőművészet és a manufaktúrák világa felől közelíthető meg. A súlyos samott plasztikák, nyers faliképek többnyire nem finomak és rafináltak, hanem erősek, testesek, súlyuk, nehézkedésük van. Szemben a dizájn megfoghatatlan fogalmával a kézművesség konkrétsága, az agyag egyszerűsége és az alkotó szellemet is megzabolázó szigora nem illik a kortárs művészet trendekre és felkapott témákra épülő világába. Születetten trendellenes. Balszerencséjére.

Aki azonban ismeri és szereti a kerámia világát, azon gondolkozik, hogy miként lehetne mégis jobbá, érdekesebbé tenni a kerámiatárlatot. Tematizálni nehéz az anyagot, lévén ezek a művek nem egyik percről a másikra születnek, és többnyire már előállításuk is drága. A díjak, pályázatok is drágák, tehát ahhoz elsősorban szponzorok kellenek, hogy izgalmas pályázatok születhessenek egy-egy tárlatra, amelyek visszacsábíthatnák évről évre a látogatókat, és beindítanák a szakma belső vérkeringését.

Őszintén szólva ma kevés különbség mutatkozik a 20., a 21. és az idei, 22. tárlat anyaga között, ha az összképet nézzük. Nem hiszem, hogy érdemes lenne nagy oddsot tenni arra, hogy jövőre hatalmas meglepetésre számíthatunk. A művészek többsége hosszú idő óta hasonló műveket alkot, hasonló technikákat használ. Épp ezért izgalmas olykor az, amikor egy művész megújul. Ilyen történt az idén Gádor István-díjjal kitüntetett Sövegjártó Máriával, aki eddig, mondhatjuk úgy is, szinte elbújt kortársai között. Nem volt a kerámiaművészet közéletének fősodrában. Gyermekeket nevelt, és csendben alkotott. Utóbbit nem vitte túlzásba, s a szakma figyelmét nem is ragadták meg ezek a művek. Naiv, népies világuk mesterétől, Csekovszky Árpádtól, vagy az őt megelőző generáció, Kiss Roóz Ilona és társaik tárgyi világától nem tért el érdemben. Idén azonban új műveiben talán számos személyes elem és élmény szintézise révén egy új Sövegjártó Mária jelent meg egy meglepően egységes és magas színvonalú anyaggal. Talán ezért is kapta idén ő a Gádor István-díjat, megérdemelten.

Ezek ellenére hiába kerestük a kiállítás katalógusát, hiába kerestük Sövegjártó egyéni katalógusát a kamaratárlaton (akár egy képeslap is megtette volna). Nem volt az eseményhez kapcsolódó egyéb rendezvény, konferencia, nem vettek részt galériások nagy számban a kiállítás megnyitóján, nem követte nyugati mintára magát a tárlatot árverés, hogy a bevételből finanszírozzák a következő kiállítást. Nem voltak magyarázó feliratok, installáció, a művek megértését segítő képaláírások. Ezek a hiányok mind azt mutatják, hogy sokkal komolyabb szervezést és munkát igényelne nem csak az őszi kerámiatárlat, hanem az egész keramikus szakma, amelyik méltán lehetne része az országimázsnak.

Persze ehhez is pénz kell, és ha arra nincs, hogy megmentsük a Zsolnayt, miért pont arra lenne, hogy megmentsük a magyar kerámiaművészetet? Amikor azonban végigpásztázzuk a nagyszerű tárgyakat, az izgalmas képeket, és hozzávesszük, hogy a magyar építészeti kerámia épp a kiosztott díjnak nevet adó Gádor István révén tett szert nemzetközi hírre, ott érezzük azt a pénzt a tárgyakban, a művészek képességében. A kincs ott lapul… már csak ki kéne bányászni.