A magyar kerámia az országimázs része lehetne

A kerámia- és iparművészet ügye jóformán visszhangtalan. Pedig hagyományai, alkotóinak elhivatottsága és a magyar keramikusok messze földön híres művészi felkészültsége indokolna némi törődést. Már csak becsületből is.

A kerámia többnyire a kézművesség, mesterség, a képzőművészet és a manufaktúrák világa felől közelíthető meg. A súlyos samott plasztikák, nyers faliképek többnyire nem finomak és rafináltak, hanem erősek, testesek, súlyuk, nehézkedésük van. Szemben a dizájn megfoghatatlan fogalmával a kézművesség konkrétsága, az agyag egyszerűsége és az alkotó szellemet is megzabolázó szigora nem illik a kortárs művészet trendekre és felkapott témákra épülő világába. Születetten trendellenes. Balszerencséjére.

Aki azonban ismeri és szereti a kerámia világát, azon gondolkozik, hogy miként lehetne mégis jobbá, érdekesebbé tenni a kerámiatárlatot. Tematizálni nehéz az anyagot, lévén ezek a művek nem egyik percről a másikra születnek, és többnyire már előállításuk is drága. A díjak, pályázatok is drágák, tehát ahhoz elsősorban szponzorok kellenek, hogy izgalmas pályázatok születhessenek egy-egy tárlatra, amelyek visszacsábíthatnák évről évre a látogatókat, és beindítanák a szakma belső vérkeringését.

Őszintén szólva ma kevés különbség mutatkozik a 20., a 21. és az idei, 22. tárlat anyaga között, ha az összképet nézzük. Nem hiszem, hogy érdemes lenne nagy oddsot tenni arra, hogy jövőre hatalmas meglepetésre számíthatunk. A művészek többsége hosszú idő óta hasonló műveket alkot, hasonló technikákat használ. Épp ezért izgalmas olykor az, amikor egy művész megújul. Ilyen történt az idén Gádor István-díjjal kitüntetett Sövegjártó Máriával, aki eddig, mondhatjuk úgy is, szinte elbújt kortársai között. Nem volt a kerámiaművészet közéletének fősodrában. Gyermekeket nevelt, és csendben alkotott. Utóbbit nem vitte túlzásba, s a szakma figyelmét nem is ragadták meg ezek a művek. Naiv, népies világuk mesterétől, Csekovszky Árpádtól, vagy az őt megelőző generáció, Kiss Roóz Ilona és társaik tárgyi világától nem tért el érdemben. Idén azonban új műveiben talán számos személyes elem és élmény szintézise révén egy új Sövegjártó Mária jelent meg egy meglepően egységes és magas színvonalú anyaggal. Talán ezért is kapta idén ő a Gádor István-díjat, megérdemelten.

Ezek ellenére hiába kerestük a kiállítás katalógusát, hiába kerestük Sövegjártó egyéni katalógusát a kamaratárlaton (akár egy képeslap is megtette volna). Nem volt az eseményhez kapcsolódó egyéb rendezvény, konferencia, nem vettek részt galériások nagy számban a kiállítás megnyitóján, nem követte nyugati mintára magát a tárlatot árverés, hogy a bevételből finanszírozzák a következő kiállítást. Nem voltak magyarázó feliratok, installáció, a művek megértését segítő képaláírások. Ezek a hiányok mind azt mutatják, hogy sokkal komolyabb szervezést és munkát igényelne nem csak az őszi kerámiatárlat, hanem az egész keramikus szakma, amelyik méltán lehetne része az országimázsnak.

Persze ehhez is pénz kell, és ha arra nincs, hogy megmentsük a Zsolnayt, miért pont arra lenne, hogy megmentsük a magyar kerámiaművészetet? Amikor azonban végigpásztázzuk a nagyszerű tárgyakat, az izgalmas képeket, és hozzávesszük, hogy a magyar építészeti kerámia épp a kiosztott díjnak nevet adó Gádor István révén tett szert nemzetközi hírre, ott érezzük azt a pénzt a tárgyakban, a művészek képességében. A kincs ott lapul… már csak ki kéne bányászni.