Ja és a hang. Tom Waits hangja nélkül fabatkát sem érnek az állandó háttérként szolgáló monoton dobok, a nyekergő gitárok, a síró harmonikák és a recsegő fúvósok. Van egy remekbe szabott jellemzés Daniel Durchholz tollából, azt állandó sajtóanyagként használja mindenki és nem véletlenül. Így szól: „ez a hang mintha bourbonben ázva átkerült volna néhány hónapra a füstölőbe, majd az utcára taszítván áthajtott volna rajta egy autó”. Ha csak skálázna az öreg szeszkazán, már az többletjelentéssel bírna, de nem, neki vannak szövegei is. Képzelődni kell, már megint. Mintha Bukowski tollából származna a Godot-ra várva, vagy mintha Kerouac útinaplójában Dean Moriarty időnként pipázó törpévé alakulna.
Egy szó mint száz, klassz kis világ ez, jól ki van találva. 1983 óta méghozzá, ekkor jelent meg ugyanis Waits Swordfishtrombones című lemeze, amivel búcsút intett a bárzongorás kesergőknek. Illetve ez így nem igaz, a hangszer és a helyszín is megmaradt, csak a mélabús balladákból cinikus, avantgárd kuplék lettek. Vagyis 28 éve tulajdonképpen nem tesz mást Tom Waits, mint bizonyos időközönként, soros lemeze és ahhoz kapcsolódó turnéja apropóján betekintést enged ebbe a világba. Aztán megint visszavonul gramofonjai, megafonjai és más csörömpölő tárgyai közé zenélni, majd előjön, hogy előadja: ő már megint nem érti ezt a hülye világot. Mármint azt, amelyikben mi, egyéb elemek élünk.
