A vámpírok szaporodnak

Az Alkonyat megérkezett az előgyártott, gyorsfagyasztott filmek világába, röpíti a brand, így még véletlenül sincsenek más szempontok, csak az önbeteljesítés, hogy bármit is teszünk le az asztalra, az költségvetéstől, minőségtől függetlenül úgyis bombasiker lesz. Az új epizód ócska szerelmi émelygés, aminek minden pillanata mű.

Nem tudnám megmondani, hogy az Így jártam anyátokkal mennyire korszakos sitcom, de néhány alapigazságot meglepő módon mond ki. Ezek közül az egyik, hogy a vámpírok már nem menők. Az évtized vámpírtörténetei olyan mélyen ivódtak bele a filmgyártásba, mintha ez a kódolás sosem akarna múlni. A történetek és folytatások nyúlnak, mint a rétestészta, végeláthatatlanul hömpölyögnek a vámpírfilmek, amióta pedig a vámpírok és a vérfarkasok karöltve járnak együtt, vagy egymás ellen, mintha ez a sorminta tényleg soha nem akarna véget érni. Mindent tudunk a vérszívókról, már azt is, amit nem tudtunk, vagy netán ők maguk sem tudtak magukról.

Stephanie Meyer Alkonyata stílussal és finesszel érkezett meg a túlkínálatba, amely végső soron egy elcsépelt Rómeó és Júlia történetbe csempészett életet azáltal, hogy a gimis tinivígjátékot vérfarkasok és vámpírok kontextusába helyezte. A moziváltozat ezzel együtt tinirománc volt a javából, ami már a második részre is elfáradt, de ebből a fiatal rajongók milliói mit sem észleltek. Őket addigra már beoltották az Alkonyat-mániával, futnak minden új könyvért, és a premier éjszakáján fagyoskodnak a mozik előtt az új filmekért.

Egyszer talán ez is véget ér – de ezúttal őszintén kívánom, hogy ez egyszer minél előbb következzen be. Az Alkonyat – Hajnalhasadás 1. bravúrosan két részre vett utolsó (?) epizódja azt az alapvetést sugallja, hogy itt olyan rengeteg a történés, ami nem fér be egy játékfilmnyi időbe. Nos, aki elhiszi: egy hollywoodi stúdió tisztában van azzal, hogy egy vágó fizetése kevesebb, mint egy egészestés film költségvetése, akkor csúnyán átverve érzi majd magát a legújabb vámpírmozi megtekintése után. A történet egyszerűen gyáván elhagyja a vámpírsémát, s helyette egy szerelmi enyelgésbe süllyed, amibe vissza-visszatérően megjelennek farkasok vagy vámpírok, ám ez csak a sorminta kedvéért történik. Mint ahogy azok a kötelező jelenetek is, amikor halálra vált tekintetű emberek sokatmondó nézéssel üzenik nekünk, ők ám nem egy rockzenekar imidzsépítésből púderezett arcú tagjai, hanem vámpírok, bizony. Így a Hajnalhasadás 1. két órája két részre osztható fel: a házasság és nászút, valamint a gyermekvárás aggodalma. Mindezt végtelenül elnyújtott módon, gátlástalanul, a játékidő figyelembe vétele érdekében. S mindezt minden pillanatban rémesen művi módon.

Az Alkonyat megérkezett az előgyártott, gyorsfagyasztott filmek világába, röpíti a brand, így még véletlenül sincsenek más szempontok, csak az önbeteljesítés, hogy bármit is teszünk le az asztalra, az költségvetéstől, minőségtől függetlenül úgyis bombasiker lesz. Ebből a pozícióból, a nyomás kényszere nélkül sokan nagyon szép dolgot csináltak már. Az Alkonyat esetében a legnagyobb csalódás mégis az, hogy itt meg sem próbálták, sőt szemmel láthatóan még csak a gondolat szikrájáig sem jutottak el. Így kapunk a szükségesnél kétszer hosszabb jeleneteket, amelyekben olyan modorosan pózolnak a színészek, hogy azzal a Színművészetin egy fordulót sem mennének. Most viszont ez elég, mert mindenki playboy, címlapmosolyból jelest érdemlő nebuló, s mindahányan kínosan rossz színészi teljesítményt tesznek le az asztalra.

De ez mindegy is: nézők milliói szipognak az ócskán filmre vett esküvői jeleneten. A házasság hétköznapiságának, a gyerekvállalás nehézségeinek ábrázolását úgy kívánják feldobni, hogy valaki néhány percenként elmondja, a férj amúgy vámpír, s náluk minden más. Így haladunk egy furcsa Ómen-történet felé, mert a romantikus hablaty mellett Stephanie Meyer már nemcsak arra figyel, hogy megújítsa a vámpírokról ismert képet, hanem közben figyelmesen össze is szedegeti más történetekből az érdekes momentumokat. A legnagyobb – vámpírokat is meglepő – nóvum pedig mégiscsak az lesz, hogy a vámpírok is képesek hagyományos úton szaporodni, azzal a zárójellel, hogy az otthonszülés veszélyes, és talán egy 18 éves fiatal számára felelőtlenség is.

Az Alkonyat olyan buborék, ami sokkal nagyobbra nőt, mint amekkorára bárki számított, s ami még rosszabb, amekkorára kellett volna nőnie. Mert a Hajnalhasadás 1-ben egyetlen értelmes mondatot helyeztek el, ami sután, mellékesen hangzik el, s ráadásul ellentétes a szándékkal, de mégis ez az egyetlen komoly kérdés: minek házasodik valaki a 18. születésnapja után?

(Alkonyat – Hajnalhasadás 1. – feliratos, amerikai film, 117 perc, 2011. Rendező: Bill Condon. Forgalmazó: Pro Video.)