Lázadás a lányszobában

Megjelent a brit Coldplay ötödik albuma, a Mylo Xyloto. A színtiszta poplemez máris totális siker a világ körül, de van-e elegendő belbecs a színpompás külcsín mögött?

A Dél-Angliából elszármazott Coldplay tíz év kitartó munkájával és jól kiszámított imázsépítéssel jutott el a szomorkás tini-britpoptól a világot jelentő stadion-poprockig. Első, 2000-ben megjelent Parachutes lemezükkel rögtön közönség- és kritikai sikert arattak. Az ifjonti világfájdalmat allűröktől mentes, szikáran elegáns dalokba öntötték: ki ne hallotta volna az elmúlt tíz évben legalább egyszer a Yellow-t? Rá két évre még nagyobb levegőt vettek: a Rush Of Blood To The Head egyszer s mindenkorra kiemelte őket a kárászéletű reménységek közül. Az olyan dalokkal, mint a Clocks, az In My Place vagy a The Scientist megspékelt Rush... az ezredforduló utáni évtized egyik legfontosabb lemezévé vált. És ahogy a klasszikus formátumú rockzene kifelé ment a fiatal nemzedékek tudatából, s ahogy ennek hatására egyre több gitárzenei új reménység süllyedt el egy-két lemez után az érdektelenségben, úgy maradt kihívók híján talpon a Coldplay. A hétköznapi dolgokról éneklő hétköznapi fiúk egyszer csak a topon találták magukat: a 2005-ös X&Y lemez ennek a szorongató magaslati érzésnek a lenyomata: az előző két lemeznél gyengébben sikerült, kiüresedett stadionrockot szültek a stúdióban, és kellett egy kreatív szünet, hogy újra kitalálják önmagukat. Állandóan emlegetett mestereik és példaképeik, a U2 és a Radiohead is így járt egykor: előbbi az Achtung Baby sötét rockjával, utóbbi a Kid A lemez elektromos szöszmötölésével bontotta vissza önmagát, s talált új utakat a következő évtizedre. A Coldplay nem volt és nem is akart ilyen bátor lenni: a 2008-as Viva La Vida Or Death And All His Friends a U2-t is terelő Brian Eno producersége mellett lazította fel a saját manírjaiba merült banda hangzását. A világzenével, ambienttel, shoegaze-zel is próbálkozó újrahangolást ismét elismerően fogadta mind a közönség, mind a kritika, s a Coldplay megerősíthette a helyét a poprock műfaj csúcsán.

Nemrég pedig megjelent a Mylo Xyloto, a Coldplay ötödik lemeze. A világ a lábuk előtt hever: az illegális letöltések korában tarolnak a legális CD- és digitális eladásokkal; eddig 17 országban állnak a number one helyen, köztük az igazán fontos amerikai, brit és német listákon is. Ám amikor a híradások a kereskedelmi győzelmi jelentésekről szólnak, érdemes azért megnézni, minek is tudható be a siker: a Coldplay új lemeze ugyanis színtiszta pop, mind zenében, mind szövegében. Vizslassuk előbb a zenét: bár ismét az ambient műfaj megalkotójával, számos elborult szólólemez kiadójával, Brian Enóval dolgoztak együtt, a cél egyértelműen a mostani tinik megszerzése volt. Az egyszerű gitárzenekarként induló Coldplay zenéjét átmosták a mai pop megkövetelte plasztik szűrőn. Soha ennyire kipolírozott nem volt még a brit zenekar hangzása: a dobokat itt-ott mintha egy r'n'b számból vették volna, a basszgitár hangja is szintetikus basszusmenetekre emlékeztet, s a gitárpengetést is néha szintetizátordallamoknak lehet hinni. Az Every Teardrop Is A Waterfall kezdete szinte kiált egy David Guetta-remixért, s a második sláger Paradise-ba is beleférne Jay-Z vagy más mai popban kötelező high-life rapper kántálása.

És van alapja a képzelgésnek: a Princess of China című számban például Rihanna, a világhírű r’n'b díva énekel duettet Chris Martin énekessel. A Mylo Xyloto tehát a poprock után a mainstream pop műfajában tör babérokra. A zene mellett nem lesz gond a lemez nagybetűs üzeneteivel sem: Chris Martin soha nem a kreatív dalszövegírói vénájáról volt ismert, bár éppen az első lemezeken tudott egyszerűen melankolikus szövegeket írni, amelyek tökéletesen passzoltak a dalokhoz. A sikerrel párhuzamosan vált egyre optimistábbá – és egyre laposabbá – a Coldplay lemezek szövegvilága. A Mylo Xyloto – ha összesítjük a zenekar erre vonatkozó különböző megfejtéseit egy szerelmespárról szól, akik a gonosz külvilággal és az elnyomó hatalommal lépnek fel a tánc, a jókedv és a szeretet erejével. Nem egy egetrengetően új gondolat, s meglehetősen felszínesen is nyúlnak hozzá az egymást követő dalokban. Mintha graffiti-bölcsességeket olvasnánk – és tényleg: Chris Martin maga is bevallotta, hogy hatottak rá a falfirkák üzenetei, és ebben a stílusban készült a lemez borítója is. Az intró utáni Hurts Like Heaven egy nyolcvanas éveket is idéző new wave sláger arról, hogy szívünk segítségével ne engedjük át a hatalmat „azoknak”. A rádiósláger Paradise egy lányról szól, aki rájön arra, hogy az élet nehéz, de amikor becsukja a szemét, a Paradicsomról álmodhat. Az Every Teardrop Is A Waterfallban kitörő örömre lelnek abban, hogy a kölykök hétvégente egy másik életet folytathatnak, miközben táncolnak. És így tovább az album végéig, miközben Chris Martin fülbemászó ooh-ooh énektémái vetélkednek az egymásra tornyosuló himnikus szintialapokkal. A Mylo Xyloto mindent összevetve kiváló aláfestő zene egy péntek esti készülődéshez a coldplayes fiúkért rajongó tinilányok számára, és a srácoknak is kedveskednek néhány gyorsabb dallal és tizenéves szinten is megérthető lázadgató szövegekkel. A zenekar mindeddig ügyesen keverte a tömegigényeknek való megfelelést a vájtabb fülűeknek szóló kikacsintásokkal, egy-egy érdekesebb dallal, zenei megoldással, alig kódolt utalásokkal. A Coldplay ötödik lemezével viszont úgy lépett tovább a még nagyobb népszerűség felé, hogy a populáris megoldásokat, vagyis a megúszást előnyben részesítették a zenei továbbfejlődéssel szemben. A folyamatosan növekvő népszerűség mindeddig őket igazolta. Tiszta politika, nemde?