Országimázs púder nélkül

Fröccstudományi diagram, webkettes házi áldás, hungarikumok és apróbb szépségpöttyök az országimázs orcáján – dizájnerek, építészek, kutatók szubjektív élménygyűjteményéből nyílt kiállítás a Millenárison.

– Hogyan kerültél a szubjektív atlasz projektbe?
– Építészként végeztem, dolgoztam is a szakmában másfél évig, de három éve a Kitchen Budapestnél (KIBU) kutatóként, koordinátorként és kurátorként dolgozom. Ezzel párhuzamosan a Kortárs Építészeti Központban öt éve szervezem a Pecha Kucha Night Budapest előadóest-sorozatot. Az ötlet Japánból származik, a név magyarul „locsifecsit” jelent, és az este szabálya az, hogy egy előadó csak 20 képet vetíthet, minden kép csak 20 másodpercig látható, így nem lehet mellébeszélni. Építészek, dizájnerek találkoznak ilyenkor. Az egyik esten Annelys de Vet holland tervezőgrafikus kollégája vetített a korábbi szubjektív atlaszokról, a szerb és a palesztin kiadásról. Bennem akkor azonnal felmerült, hogy meg kellene megvalósítani a magyar atlaszt! A KIBU-ban elkezdtünk beszélgetni a magyar kiadásról, és összeszedni az ahhoz szükséges pénzt.

– A gyakorlatban ez hogyan nézett ki?
– Hollandiában külön stratégia mentén kiemelten támogatják a kreatív ipart, a vezetés deklarált célja, hogy Hollandia a tudásalapú gazdaság vezető hatalma legyen globális szinten. Mivel az atlasz koncepcióját jegyző Annelys de Vet holland, ezért több pályázati forrás nyílt az atlasz, valamint a most megnyílt kiállítás részfinanszírozására. A magyar Nemzeti kulturális Alapnak megfelelő szervezettől (Fonds BKVB) és a Holland Királyság Nagykövetségétől kapott támogatásból tudtuk az atlaszt megvalósítani. A Mondriaan Foundation támogatása pedig már arra is elég volt, hogy az anyagból utaztatható kiállítást szervezzünk.

– Kik vettek részt az alkotófolyamatban, és milyen szempontok szerint történt a válogatás?
– Egy workshopot szervezünk a KIBU-ban, a részvételre pályázatot írtunk ki: igyekeztünk minél nagyobb merítést adni. Elvárás volt, hogy aki jön, az legyen tapasztalt a vizuális önkifejezés terén, például olyan szociológus is részt vett a munkában, aki rajzolt a könyvbe. Legyen sokszínű, legyen megengedő – ez is elvárás volt. Sokan jelentkeztek, negyven pályázót választottunk ki, és később még többen csatlakoztak. Van egyébként egy mondás a Kitchen Budapestben: nincs projekt csak egy emberrel, és nincs ember csak egy projekttel. Kötelező tehát együtt dolgozni, és ezt próbáltuk a kéthetes workshop alatt is megvalósítani.

– Mi fogott meg Annelys projektjében?
– A Műegyetemen jártam a kultúra és építészet című kurzusra, ahol tanárom, Cságoly Ferenc állandóan a személyesség és az irracionalitás szerepét hangsúlyozta az építészeti alkotásban. Például, hogy mi a különbség a tér és a hely között. Mitől lesz egy tér hely. Míg a tér racionális és objektív, addig a hely emocionális és szubjektív. A szubjektív elem izgatott elsősorban az atlasz létrehozásában, ami ugye elvileg egy objektivitásra törekvő műfaj.

– Magyarországról Szerbia és Palesztina után harmadikként jelent meg ilyen szubjektív atlasz. Nem tartottál attól, hogy lesz, aki már a sorrendet is provokációnak véli?
– A kiállításmegnyitón nekem is szegezték a kérdést, hogy miért Magyarország? Én magyar vagyok, engem ez érdekelt, ilyen egyszerű a válasz. Az első két atlasz bizonyos szempontból speciális volt, hiszen Szerbia és Palesztina olyan országok, amelyekről előbb jut mindenkinek az eszébe a háború, a tankok, a kődobáló gyerekek, Milosevic, mint az, hogy ott is vannak fiúk és lányok, randiznak, elhagyják egymást, valaki a szüleivel lakik, valaki meg nem. Ezen országok külső megítélését, ha úgy tetszik, kisajátítják a média által mutatott képek. Magyarország is sokkal hétköznapibb annál, mint amit a híradó vagy a Való Világ alapján lehet gondolni.

– A résztvevők némelyike mintha a kissé már elcsépelt kliséket hasznosítaná újra – bajusz, falvédő, fröccs, Nagy-Magyarország. Mennyire lett sokszínű és izgalmas a végeredmény szerinted?
– Sok lábon áll az atlasz anyaga, mert a munkák legtöbbje vagy tartalmilag, vagy vizuálisan, vagy gyakran mindkét szempontból izgalmas. A hagyományos kliséket – paprika, puszta, Puskás – többnyire sikerült elkerülni. Én nem szigorúan a magyar identitás szempontjából közelítettem meg a kérdést. A KIBU-ban technológiával foglalkozunk – a könyv is az, egy „old school” kommunikációs technológia –, és a kérdés az, hogyan használjuk a technológiát. Ez elsősorban társadalmi és kulturális kérdés. Az adott esetben, hogy hányan írják az atlaszt, fontosabb kérdés annál, mint hogy hányan olvassák.

Kijelez a „bajuszgráf”
Ha a könyvben is szereplő Sirály Dóri fröccstudományi segédábráját vesszük alapul, akkor ez a szubjektív atlasz egy intellektuális viceházmester (2 deci bor, 3 deci szóda). Lehet komótosan ízlelgetni, ám a hirtelen megemésztése sem okoz különösebb mentális vagy esztétikai katzenjammert. Az utóíz pedig összességében inkább kellemes.

Atlasz: elfogult vagy akár pontatlan mentális térképek kerülnek egymás mellé. Társadalomtudósok támadnak színes ceruzával, művészek élve boncolják a kollektív tudatalattit tudós precizitással. A sok egyéni nézőpontból kirajzolódik egyfajta Magyarország-kép, mely sokaknak biztosan nem tetszik. Még akkor se, ha a kötet messze elkerüli az olcsó provokációkat, és nem bukkannak elő meggyalázott szimbólumok se. Ártatlan és helyenként nagyon is mély értelmű csipkelődések gyűjteménye inkább a kötet. Közös nyűgjeink vizuális kicsúfolása. Még sem kell szégyellni annyira magunkat, ez a könyv remek ajándék lehet külföldi barátoknak, üzletfeleknek és ellenségeknek: igen, ilyenek is vagyunk, ettől (is) vagyunk azok, amik. Nem a kisestélyiben feszengő stréber Magyarország tárul fel a lapokon, hanem a kicsit slampos, sokszor mogorva, mégis szerethető hanyag haza.

A látszólagos semmiségek súlyát és a hétköznapok telítettségét érezni a kötetben. Így lesz a város külsérelmi nyomaiból derűs absztrakt festészet, a rántott ételek gazdag faunájából mértani forma-kavalkád. Megcsodálhatjuk a vízparti stégek buhera-esztétikáját, szembesülünk a vidéki sátortetős („kacsintós”) házak cifra unalmával. Elgondolkodhatunk közkedvelt gyerekverseink horror-potenciálján, és rácsodálkozhatunk hétköznapi szokásaink vidámabb (üdvözlési formák és a beszédkényszer) illetve kevésbé lélekemelő voltán (rajzolt korrupciós kiskáté). Mindenki választhat kedvenc arcszőrzet-típust a bajuszgráf segítségével, mely nagy eleinket rendezi el ebből a sajátos nézőpontból. És mindenkinek ismerős magyar márkák és termékek bukkannak elő – ám a retroérzésbe szomorúságot is vegyül, amikor kiderül, a gyermekkor meghatározó momentumait már régóta a külföldi cégek profitját hizlalják. Viszont a Rézfaszú Bagoly csak nálunk őshonos, ideje is lenne már levédetni.

(Magyarország Szubjektív Atlasza. Szerkesztette Annelys de Vet és Bujdosó Attila, Kitchen Budapest – HVG Könyvek, 2011, 192 oldal, 2950Ft.)