„Vannak, akik félnek a magasságtól”

Krzysztof Ducki tervezőgrafikus majdnem harminc éve él Magyarországon, lengyel állampolgárként. Munkásságát életműdíjjal ismerte el az Aranyrajzszög Társaság.

– Az Aranyrajzszög Díjat a tervezőgrafika műfajában tevékenykedő kiemelkedő alkotók kapják a szakma döntése alapján. Számított a kollégák elismerésére?
– Rettenetesen meglepődtem, hiszen csak egyszer vettem részt az Aranyrajzszög kiállításon. A szakma alapította és osztja ki ezt a díjat, ettől még fontosabb ez az elismerés. Ezen a területen nincs hozzá hasonló Magyarországon.

– Az ön nevével gyakran emlegetik együtt a méltán híres lengyel plakátiskolát. Elképzelhető, hogy az elismerés a lengyel grafikának is szól?
– Nem hiszem, hogy a lengyel grafikát ismerték volna el. Én magyar grafikus vagyok, annak ellenére, hogy csak lengyel állampolgársággal rendelkezem. Magyar megrendelések alapján, a magyar piacra dolgozom, ami teljesen más, mint a lengyel.

– Mitől más?
– Talán attól másabb a „lengyel agy”, így az enyém is, hogy sokkal inkább az ötleteken keresztül próbál kommunikálni. Úgy gondolom, hogy a néző egy értelmes ember, aki ugyanolyan, vagy nagyobb tudással rendelkezik, mint én. Próbálok párbeszédet kezdeményezni vele. Van véleményem a világról, és próbálom ezen a műfajon keresztül érvényesíteni a saját szemléletemet. Talán a lengyelek hamarabb rájöttek arra, hogy a saját hang mennyire fontos. Valami olyat kell létrehozni, amire mások – mondjuk a japánok, németek vagy az amerikaiak – nem képesek. Bár Lengyelországban nincs annyi pénz és nem olyan fejlett a nyomdatechnika, mint az említett országokban, de labdába lehet rúgni például egy erős metaforával. Az első szempont mindig az, hogy legyen valami csavar és sikerüljön jó értelemben bonyolítani az üzenetet.

– A bős–nagymarosi vízlépcső ellen tiltakozó, vagy az 1956-os forradalmat megidéző munkái ugyanúgy hozzátartoznak a rendszerváltás történetéhez, mint Orosz István híres Tovarisi konyec! plakátja.
– Érdekes, hogy a rendszerváltás időszakából nem a lengyel vagy a cseh, hanem a magyar grafikák maradtak igazán emlékezetesek. Ha elmegyünk Londonba, akkor a dizájnnal vagy a plakáttal foglalkozó múzeumokban a magyar munkák képviselik ezt a korszakot. Hasonló a helyzet az első világháború utáni korszakhoz, amikor szintén nagyon sok minden történt a plakátművészetben, és a magyarok akkor is az első helyen voltak. Úgy látszik, nagyon forrófejűek a magyar grafikusok.

– Ma viszont nem jellemző, hogy a grafikusok közéleti problémákat fogalmaznak meg a plakátokon, ráadásul gyakran hangoztatott panasz, hogy a kereskedelmi plakátok színvonala mennyire alacsony.
– Az ilyen plakátok megrendelőinek és tervezőinek mások a céljai és az érdekei, ezért nem szabad bántani őket. Inkább azt sajnálom, hogy Magyarországon szinte nem létezik a színházi plakát. A plakát tulajdonképpen az utca dísze. Ha elutazom Varsóba, akkor az az első, hogy a plakátok alapján megpróbálom felismerni, hogyan gondolkodnak most az emberek, mik a fontos események. Gyors benyomást szerzek. Ha visszatérek Budapestre, csak arról értesülök, hogy továbbra is épül a négyes metró.

– Az életműdíjjal a zsebében akár pihenhetne is egy keveset, de éppen egy nagyszabású munkán dolgozik, mellette pedig tanít.
– Elkezdtem a pedagógusi pályát a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán, vagyis próbálom átadni a fiataloknak, amit a grafikáról tudok. Minden héten nagy háborút vívok. A fiatalok látják az utcákon a gyatra plakátokat, a könyvesboltokban a silány borítókat, és azt gondolják, hogy ez a plafon. Én viszont próbálom megmagyarázni nekik, hogy sokkal magasabbra is lehet emelni ezt a plafont. De vannak, akik félnek a magasságtól. E mellett Grzegorz Lubczyk volt budapesti lengyel nagykövettel annak az albumnak a második részén dolgozunk, ami bemutatja a második világháború alatt Magyarországon menedékre találó lengyelek sorsát. Ez az egyik legszebb fejezete a lengyel–magyar barátságnak. Hatalmas anyag gyűlt össze, fantasztikus képekről van szó, amik egészen új megvilágításba helyezik a történéseket.