Végigjártuk Kassán a Márai-sétát

Egy kis balkáni beütéstől és némi kapkodástól eltekintve nem tett ránk rossz benyomást Márai városa.

Ahogy Budapesten, úgy Kassa esetében sem kell semmi különösre számítani, ha rászánjuk magunkat, hogy a direkt erre a célra készült térkép alapján végigjárjuk a Márai-sétát. Igazság szerint nincs másról szó, csak épületekről. Házakról, ahol Márai megszületett, felnőtt, iskolába járt, kávézott, udvarolt. Az egész séta akár lehangoló is lehet, mivel a legtöbb épület már régen nem a Márai korabeli szerepét tölti be, hanem valami teljesen más – és többnyire nem márais karakterű – haszna van. Úgy járjuk végig a várost, hogy megállunk bizonyos házaknál, megszemléljük őket, és hozzájuk ragasztjuk, hogy „egykori„ ez vagy amaz.

Az épületek állapotára többnyire nem lehet panasz, sok műemlékházat (a Márai-séta legtöbb állomását is) szépen rendbe tettek már korábban, de több olyan is van, különösen a mellékutcákban, ami felújításra szorul. Az, hogy az uniós támogatásokat nem nagyberuházásokra, hanem kizárólag renoválásra költi el Kassa, ezek után egyáltalán nem tűnik ostobaságnak.

A „lakosság” viszont finoman szólva is szedett-vedett a házakban: a szülőház földszintjén akad paplan-párna szaküzlet, hangszerbolt és egy lakatlan kirakat a leszedett „Emma” felirat nyomaival (talán női butik?), abban a házban pedig, ahol az író első felesége, Lola élt lánykorában, ma dianetikai központ működik, amit az emeleti ablakok üvegére óriás betűkkel ki is plakátoltak .A hatás – különösen így, Márai nyomában járva a várost – kissé abszurd. Nagyjából úgy képzeljük el, mintha a budai Várban kezdene valaki hasonló vállalkozáshoz. Persze az sem biztos, hogy egy tucatajándékok és mű kézművesáruk boltja, vagy egy méregdrága, de annál kevésbé autentikus étterem méltóbb lenne a hely szelleméhez. De fokozatok azért vannak.

Reméljük, hogy a felújításokkal egy füst alatt az autókat is kitiltják a történelmi belvárosból, most ugyanis az az érzése az embernek, mintha Szlovákia teljes átmenő forgalma a kassai belváros néhány mellékutcájában összpontosulna, a volán mögött pedig kizárólag olyan olasz sofőrök ülnének, akik Romániában tanultak vezetni, és bal lábbal keltek fel. A séta egy része alatt így nem tehettünk mást, mint hogy csendben araszoltunk egymás mögött az egy emberre szabott járdán, miközben attól rettegtünk, hogy ha le találunk róla lépni, a fent említettek kivasalnak – és folyamatosan mentegetőztünk, amiért bámészkodással tartjuk fel a többi járókelőt.

Titokban abban reménykedtem, hogy majd a Márai-emlékszoba légkörében elkap a régi, polgári Kassa hangulata, de az októberben „ünnepélyes keretek között” megnyitott emlékszoba zárva tartással lepett meg. Az, hogy utómunkálatok miatt újra bezártak, és december elsején nyitnak ki, csak jóval ezután, a főutcai információs kisasszony hosszas nyomozását követően derült ki. Nem tudtam megállni, hogy fel ne idézzem a pécsi kulturális fővárosi év néhány pillanatát, és ezek kapcsán azt az aprócska, de annál idegesítőbb igazságot, hogy ha valamit ünnepélyesen, sajtónyilvánosság és egyéb hivatalos hacacáré kíséretében megnyitnak, még nem biztos, hogy készen is van.

A csalódást az egykori Megay-cukrászda helyén működő kávézóban igyekeztünk kiheverni, ahol Márai feleségével, Lolával megismerkedett. Ennek a mai képe sem volt kifejezetten lehangoló. Kár, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy a nagy múltú cukrászdát valahogy feltámassza, de itt legalább közel járnak az eredeti rendeltetéshez. Bőrhuzatos egyenszékek, a falon Kassát ábrázoló zsírkrétarajzok, a vázákban őszirózsa, a pincér – a névtábláról tudjuk, hogy szlovák – magyarul szól hozzánk, erőltetettség és sértettség nélkül, természetesen. Ez kedves gesztus, és javára is írtuk a helynek, ami ennek dacára még se nem jó, se nem rossz: semmilyen. Nincs jellege egyáltalán. Olyan, ahová mindig be lehet ugrani egy kávéra, de soha nem lehet törzsvendégnek lenni. Egyszóval: teljesíti a globalizációs kritériumokat.