Vihar a hegyekben

Bob Dylan és Mark Knopfler a Föld körül: a közös turné zürichi állomásán állva tapsolt a közönség.

Dylan idén májusban töltötte be a hetvenet. Amíg bírja, csinálja. És az egészben az a legszebb, hogy felhajtás nélkül is elfogynak a jegyek a koncertjeire, mind a mi napig. Hét körül már alig fértem fel a villamosra, a Hallenstadion előtt pedig ki sem látszottam a tömegből. Nem messze a bejárattól egy férfi a Mr. Tanbourine Mant játszotta gitáron és szájharmonikán. A mikrofonját különleges erősítőre kapcsolta, ami a hangját a huszonéves Dylanéhez tette hasonlóvá. A stadion előtt állók átlagéletkora harmincöt-negyven év lehet. A koncert pontosan nyolckor kezdődött el – nincs késés, egy honszerető svájci nem is teheti meg, hogy eltűrje az ilyesmit. 7.59-kor kialudtak a fények, csak a színpad maradt megvilágításban.

Mark Knopfler az első. Teljesen ősz, hátul kopaszodik, javára legyen mondva, hogy a hangját érettebbé tette a kor. Öt gitárossal indít, de a negyedik számnál már egyedül marad a színpadon a bőgőssel és a dobossal – a Song For Sonny Liston-ba, egy közepes lassúságú bluesba kezd. Ha eddig nem, most kiderül, hogy Knopfler azért még mindig nagyon jó. A zenekarában egyébként is mindenki elvégezte a házi feladatát, és hangról hangra megtanulta a számokat. Knopfler hibátlanul szól, mint egy lemez, a közönség a számok végén felállva tapsol. Egy óra elteltével a So fare away-jel zár.

A koncertre csak ülőjegyeket árusítottak, ráadásul rendkívül szigorú biztonsági előírásokat szabtak, hogy mit szabad és mit nem egy nézőknek a koncert ideje alatt. Tíz perc után a biztonságiak engem is kikísértek, amiért a lépcsőn ültem le. A színpad előtt, az első sorokban ülők sem tehetnek mást, mint hogy ritmusra bólogatnak a fejükkel, és a talpukkal verik az ütemet. Ez zavaróan merevvé teszi a légkört. Mikor egy huszonéves lány az első széksorral egyvonalban a földre telepszik, két biztonsági őr a karjánál fogva ráncigálja ki őt a stadionból.

Negyed óra szünet, közben átrendezik a színpadot, felkerül az elektromos zongora is, amin az utóbbi időben Dylan szívesebben játszik, mint gitáron. Az ő nyitó száma a Leopard Skin Pillbox Hat. És fordul egyet a világ. Dylan fekete dresszben, kerek karimájú, fehér kalapban van. Valamennyi számát új tempóval és ritmussal, vagy új hangszereléssel adja elő. A zenekar szívvel-lélekkel játszik. Az elmúlt harmincöt év majd minden turnéján Dylan új formát adott a dalainak. A hangja a nyolcvanas évektől furcsa változáson ment keresztül: most már egészen rekedten szól, a varázsából mégsem vesztett semmit. Az első néhány dal után a Knopfler rajongók kezdik elhagyni a stadiont. Előttem például egy egész széksor kiürül.

De ezzel egy időben történik más is. Dylan – ezúttal gitáron – a Thunder On The Mountain-t kezdi játszani. Az első versszak után a lent ülők közül egy csoport a színpad előtti keskeny térre furakszik, és táncolni kezd, nemsokára pedig egy másik csoport is követi őket. Legalább háromszáz ember gyűlik egybe. A második versszakra az oldalsó lelátókról is megindul a tömeg. A biztonságiak csak annyit tehetnek, hogy nem engednek át senkit a korláton, a színpad elé. Hogy miért nem, az rejtély. A szám végére már senki nincs a helyén. Én egy olyan szektorba kerülök, ahová egyébként csak kétszeres áron tudtam volna jegyet váltani. Dylan mindhárom záró riffnél a magasba emeli a gitárt, jellegzetes módon terpeszbe áll, enyhén behajlítva a lábait. Élvezi a helyzetet, ami egyébként később se látszik rendeződni. A következő szám a Ballad Of A Thin Man; az egész stadion talpon van. Dylan két óra múlva a Blowing In The Wind-del zár.

Fél órával a koncert után már ismét Zürich belvárosában vagyok. Egy ismerősömmel a Hyatt előtt belefutok Dylan basszusgitárosába, Tony Garnierbe. Tony kezében vastag szivar ég, a fején lapos tetejű kalap. Hanghordozása leginkább valamelyik amerikai gengszterfilm szereplőjére emlékeztet. Ő már több mint két évtizede játszik a zenekarban, Dylan zenei rendezőjének is szokták titulálni. Mesél egy kicsit az idei turnéról, és megígéri, hogy jövőre is jönnek Európába. Megkérdi, mikor játszottak utoljára Magyarországon. Megmondom. Azt ígéri, jövőre talán ide is jönni fognak. Már éjfél is elmúlt. – Bob Dylan? – Kérdezem. – Azt hiszem, már elrepült Londonba, feleli Tony. Tudod, éjjeli madár.