– Miért éppen Magyarország?
– A kommunista idők alatt Jugoszlávia nyitott ország volt, a magyarokkal ellentétben bárhova utazhattunk. Aztán ez hirtelen a visszájára fordult, de a szomszédos országokba még viszonylag szabad volt az út; főként emiatt döntöttem Magyarország mellett. Ezenkívül úgy érzem, hogy valami misztikus kapcsolat is van a magyar és az albán nép között.
– Mi történt veled, miután megérkeztél?
– November 7-én volt tizenöt éve, hogy megjöttem. Az első egy évemet egy hatszáz fős menekülttáborban töltöttem, ott találtunk egymásra több nemzetközi szervezettel is, a Helsinki Bizottsággal például 2001-ig dolgoztam együtt. A NATO-bombázás végéig több olyan követség is alkalmazott – a kanadai, az amerikai vagy a svéd –, amelyek segítséget nyújtottak az exjugoszláv állampolgároknak Magyarországon, például abban, hogy eljuthassanak egy harmadik országba. Emellett közreműködtem az Amnesty International, az ENSZ és a Vöröskereszt munkájában is, de a Belügyminisztériumban is sokszor végeztem tolmácsolást. Ami viszont a legfontosabb, hogy 1998-ban már együttesem volt, a zene ugyanis – minden átélt borzalom ellenére – továbbra is elsőbbséget élvezett.
– Azonban most sem csak a zenének élsz.
– Jelenleg a koszovói nagykövetséget segítem, és a frissen alapított Szkenderbég Albánok Társulatának vagyok elnökségi tagja. Emellett oktatok – a parlamentből is több tanítványom van, akik koszovói vagy albán küldetésre készülnek –, fordítok, tolmácsolok, gyermeket nevelek és zenélek. Mindezt naponta hét különböző nyelven. A kisfiam már megszokta az elfoglalt anyukát, nagyon önálló lett. Meglepő módon a zenémet is szereti, pedig nem kifejezetten gyerekeknek szól. Ha véletlenül marad valamennyi időm, akkor verseket és esszéket írok, amiket már több folyóirat, például a Kapu és a Pilvax is publikált, ám a gyűjteményem megjelentetéséhez már műfordítóra lenne szükségem.
– A háborúskodás átszőtte a gyermekkorod, és meghatározza az egész életedet. Dalszövegeidet mennyire befolyásolják ezek az élmények?
– A nyolc év háború, ami nekem jutott, minden porcikámban ott van, az Inner-Mission albumon pedig mindent kiadok magamból, ami eddig felgyülemlett. A Breathing Rain című szám például azoknak az élőlényeknek szól, amelyek hasonló emlékekkel kénytelenek együtt élni. Minden fájdalmas élmény után döntenünk kell, hogy a bánatban dagonyázunk, vagy továbblépünk, hogy a boldogságot keressük. Én képes voltam ez utóbbira, a zene szeretete minden megpróbáltatás és borzalom ellenére megmaradt. Ami a zenei aláfestést illeti, teljes szimbiózisban él a szöveggel; producerem, Csigó Tomi (a Beat Dis frontembere – a szerk.) természetesen nem ugyanazokon a tapasztalatokon ment át, mint én, mégis találkozott a két világ.
– Rögös volt az út az Inner-Missionig?
– Ahogy már említettem, egy évvel az érkezésem után már zenéltem, ám az első igazi formációm, a pszichedelikus rockban utazó The Absolut, csak alig három évvel ezelőtt született meg. Mindeközben folyamatossá vált az együttműködésem több előadóval is, például Anorganikkal (Deutsch Gábor, elektronikus zenei producer – a szerk.), illetve a Beat Dis zenekarral. A rég várt szólólemezhez tehát hosszú út vezetett; szó szerint tizenöt évet küzdöttem azért, hogy a saját ötleteim végre egy saját produkcióban tudjam életre kelteni.
– Csak az albumnak kellett ez a másfél évtized, vagy neked is?
– Mindig is tudatában voltam annak, hogy érdekes orgánumom van és ki tudom magam fejezni a dalszövegeken keresztül, de nem véletlen, hogy mindez csak most történik. Úgy gondolom, kellett ehhez egy bizonyos fokú beteljesülés is, valamint a felülemelkedés magamon és a szerbiai élményeken egyaránt. Ezenkívül azokra a zenészekre is rá kellett találnom, akik megértettek, és tiszteletben tartották az elképzeléseim.
– Azt hiszem, sokan sötétebbnek várták a szólóalbumod, a hangszereléssel együtt azonban valami teljesen meglepő és egyedi jött létre, a darkot felszabadította a dzsessz. Hogyan határoznád meg, mit is hallunk?
– Elektronikus alapokra helyezett autentikus hang, a magyar alternatív és dzsesszzene legjobbjaival. Tudom, hogy ez a sötét hiperalt tónus szokatlan, és ezért ezzel lehet a legkönnyebben azonosítani, de nekem sem csak ez az egy oldalam van. A koncertekkel ellentétben az albumon nincsenek vokalisták, a legmagasabb szólamokat is magam énekeltem fel. A szokatlannal kapcsolatban amúgy úgy gondolom, hogy mindig jót tesz, de meg kell hagyni, ritkán jelenik meg. Az igazán különleges emberek között is van egy-két évtized, például Jimi Hendrix és Kurt Cobain esetében, de Billy Holiday és Amy Winehouse között is bőségesen hosszú idő telt el. (Erre maga Alba is kitűnő példa, hiszen egyik példaképe, a görög származású, közel négy oktáv terjedelemben „terrorizáló” avantgard zeneszerző-énekes díva, Diamanda Galás is két évtizeddel jár előtte, aki pedig a szintén balkáni származású Maria Callas hagyományaira épít – a szerk.)
– Milyen kérdéseket feszeget az album? Mi áll a központban?
– Tudom, egoistának hangzik, de ez az én „belső misszióm”. A témákat tekintve a háborús élmények mellett szerepet kap a politika, a szerelem, a halál, a születés, a kábítószer és az elvesztés minden formája. Az Inner-Mission az én utam, de sok ember nevében beszélek és énekelek. A lemez igazi megértéséhez azonban a történetem is ismerni kell, hiszen egy teljesen más kultúrából és a többség számára ismeretlen élményekből táplálkozom.
– Mikor láthatunk legközelebb a színpadon?
– December 30-án, a Gödörben tartunk egy „balkános-világzenés” előszilvesztert a Besh o droM-mal. Pihenés nem jön, mert a következő év a koncertekről szól majd.
