Fift-fifti
Erős független film a rákról, a barátságról, életről és halálról – mindez humorral meghintve. A Fifti-fifti az esélyek filmje: nevetni szinte kötelező.
– A rákot a celebek simán legyőzik, mint például Lance Armstrong vagy Patrick Swayze.
– Patrick Swayze meghalt!
– Micsoda?! Swayze halott?
Ez a párbeszéd játszódik le a film két főszereplője, két barát között, akik közül az egyikről kiderül, hogy 27 évesen rákja van, és mindössze ötven százalék esélye van a túlélésre. A Fifti-fiftiben viszont annyi a humor, hogy az ember hajlamos elfelejteni, hogy a dolog halálosan komoly. Végre egy film, amely közérthetően, a fiatalok számára is elfogadhatóan beszél a rákról, annak elfogadásáról, feldolgozásáról. A film hitelessége annak is köszönhető, hogy a történet alapja valós sztori, és az egyik szereplő, Seth Rogen az életben is végignézte barátja betegségét. Rogen biztatta Will Reisert, hogy írjon személyes drámájából forgatókönyvet, s amikor majdnem szétesett a forgatás, ő dobta be a főszerepre Joseph Gordon-Levittot – egy igazi főnyereményt.
A filmben gyakorlatilag nincs döccenő, végig keserédes humorral könnyítve izgulunk azon, mi történik a rákos sráccal, akinek a betegsége mellett szüleivel, barátjával, barátnőjével és orvosával is meg kell vívnia a maga csatáját. Jonathan Levine filmje pimaszul merész független mozi; mer ironizálni azon, amit tabukkal szokás körbebástyázni. Ráadásul mivel az alkotók közvetlenül érintettek a témában, senki nem vádolhatja őket szentségtöréssel. Már megint a humor a gyógyszer: a Fifti-fifti újabb mérföldkő lehet az amerikai független filmben.
(Fifti-fifti – színes, feliratos amerikai film, 100 perc, 2011. Rendező: Jonathan Levine.)
Táncoló talpak 2.
A Táncoló talpak hősei ugyan ismerik a legújabb slágereket is, a történeten pedig van elég csavar, ez a pingvines mese csak az első rész gyenge utánlövése.
Öt évvel az első rész után a Táncoló talpak is visszatér egy (?) folytatás erejéig. A táncoló-éneklő pingvinek megtanultak néhány új slágert, felelevenítenek pár klasszikust is, pacsiznak új állatokkal, és köszönik, jól vannak. A Táncoló talpak 2. története haloványan passzol az első részhez: az akkor totyogó Topi és Glória felnőttek, már az ő Erikük szembesül a nagyvilággal. George Miller az Oscar-díjas első epizód után szeretett volna valami újat alkotni, de sajnos túlzásba esik. Túl sok cselekményszálat vezet, garnélarákok kerülnek a történetbe, repülő pingvinek, de van itt leopárdfóka is, és persze tánc, tánc, tánc és zene.
Felhangzik több Queen-sláger is (We’re the Champions, Under Pressure), de az újakból is kijut a nézőnek. A Táncoló talpak 2. is elsősorban a videoklipszerű betétekről szól, meg a pingvinekről, és hogy az anyukáknak is legyen öröme, az angol szinkronba Brad Pitt és Matt Damon is beszállt. Összességében sajnos a film csalódás – még egy folytatás a középszerű kategóriából.
(Táncoló talpak 2. – színes amerikai film, 100 perc, 2011. Rendező: George Miller.)
Trancsírák
Egy vérbő horrorparódia, ami megemlékezik minden olyan kliséről, amit szeretünk vagy éppen gyűlölünk a legalantasabb műfaj filmjeiben.
Mi történik, ha két kültelki tahó találkozik a Szívtipró gimi csapatával? Normális esetben semmi: kölcsönösen kiröhögik egymást, és ki-ki megy a saját dolgára. A Trancsírákban viszont az ismerkedés csuda kis mészárlásba torkollik, ahogy az egy horrorparódiában illik is. A magyarított cím gagyi csengése ellenére (eredeti cím: Tucker and Dale vs. Evil, tükörfordításban: Tucker és Dale az Ördög ellen) a Trancsírák szórakoztató műfajparódia. Főszereplője két ártatlan surmó, akikről egy csapat csitri valahogy mégis elhiszi, hogy elrabolták és megölték egyik barátjukat. Vérbosszút esküsznek, de még mielőtt észbe kapnak, a csapat létszáma erősen fogyatkozni kezd… Másfél óra alatt öt horrorra elég vér fröcsög szét a vásznon, minden műfaji klisé kap egy csavart; a Blair Witch Projekt fák közötti menekülése például csakis önfelnyársalásba torkollhat.
A legszebb, hogy gyilkos sincs, csak a félreértések láncolata szüli a mészárlást. Minden jelenet célja egy: röhejt csinálni a mára tényleg agyoncsépelt tini horrorfilmek sémáiból. Komolyan venni tilos – különben oda a mágia.
(Trancsírák – színes kanadai–amerikai film, 89 perc, 2010. Rendező: Eli Craig.)
Életrevalók
A filmről már bővebben is írtunk a múlt héten – mindenképpen megér egy estét, tökéletes gyógyszer különféle kedélybántalmak ellen. Szórakoztatva döntöget tabukat, akár a Fifti-fifti, csak itt az emberi előítéletek kapnak egy nagy sallert. Rég nevettünk ennyit.
Összességében az Életrevalók az élet apró örömeinek újrafelfedezésére tesz nem túl újszerű, ám vitathatatlanul szórakoztató kísérletet, a franciák stílusossága és pozitivizmusa pedig szerencsénkre megmenti a filmet a középszerűségtől. Szüksége is van a pozitivizmusra az Életrevalók főszereplőjének, aki siklóernyőzés közben nyaktól lefelé lebénul, azt követően pedig csendes visszavonultságban vegetál, s monoton számolja a szobája sarkait.
Ebből a hétköznapi nihilből rángatja ki váratlanul az új dadus – egy lecsúszott, nagyszájú gettótöltelék, aki egy akkora lyukból érkezik, mint munkaadójának kisebbik méretű, flancos fürdőszobája. Részletesebb írásunk a filmről itt olvasható.
(Életrevalók – színes francia film, 112 perc, 2011. Rendező: Eric Toledano, Olivier Nakache.)
