Nézd, az nem a szomszéd?

Jelentkezhetünk a Fortepannál, ha felismerjük a házunkról készült száz éves fotót, vagy a dédnagyapánk katonakori képét.

A Fortepan önkéntes értékmentő akcióként indult tavaly ősszel. A fényképgyűjtők, Tamási Miklós és Szepessy Ákos lomtalanításról lomtalanításra bicikliztek a nyolcvanas évek óta, és közben összegyűjtötték a fotótörténelem mostohagyerekeit: sok-sok száz amatőr felvételt, fekete-fehéreket és színeseket, 1900-tól egészen a digitális fényképezés megjelenéséig. Aki végiglapozgatja, az átélheti Magyarország és a fotózás egy évszázadát. A gyűjtemény nyár végén ünnepelte egy éves születésnapját. Az alapításkor Tamási Miklós azt mondta: ábrándos honlapot szerettek volna. Megmutatni a régi Magyarországnak azokat a pillanatait, amelyekben jó volt élni.

Ez persze rögtön meg is változik, ahogy az időcsúszka elér a negyvenes évek végére, hiszen a békebeli idilleket, a kirándulásokat és polgári otthonokat hamar felváltja az „ötvenes évek szűk levegője„, ahogy a Cseh-Bereményi párostól tanultuk. Kertek helyett panellakásokban ünneplik a születésnapokat, és már nem vagyunk benne olyan biztosak, hogy szeretnénk ott lenni: kevesebb szépség, méltóság, több szedett-vedettség, a városképekben is, hiszen időközben beköszöntött a reklámok kora. Ezekre a folyamatokra még Tamási Miklós hívta fel a figyelmemet annak idején. Ellenőriztem is, lehet benne valami. De azért hangulatos képek is bőven akadnak a század második feléből.

Az indulás óta egyre gyakrabban jelentkeztek az adományozók, és már olyan hatalmas képanyag gyűlt össze, hogy ugrálnunk kell az időegyenesen, ha minden korszakból szeretnénk képet látni. Az összeset végignézegetni lassan lehetetlen, de továbbra is órákat el lehet tölteni a képernyő előtt, miközben peregnek a régi idők arcai. Az eredeti tervhez az is hozzátartozott, hogy az arcoknak ne legyen neve, csak a képek beszéljenek. Aztán elindult a lavina, egyre többen jelentkeztek, felismerték önmagukat, családtagjaikat, vagy egy bogárhátút, ami egy ismerős ház előtt áll. Felbukkantak híres emberek, ismert épületek, történelmi pillanatok. És felajánlottak nekik olyan családi gyűjteményeket is, amelyek önmagukban is egy kis egységet alkottak. Ekkor vezették be az információ-kockát, de ez csak választható lehetőség. Aki továbbra is csak a képek hangulatát gyűjtené magába, az kikapcsolhatja a szolgáltatást. Néha viszont kifejezetten jól jön, hogy kereshető lett a gyűjtemény, például helyszínek szerint. Mára azt a fenntartásukat is feladták az alapítók, hogy a történelem „komoly” oldalát nem, csak a magántörténelmet jelenítik meg: találunk fotókat a második világháború idejéből, és 56-os amatőr felvételeket is közzétettek.

Különösen szép az egész vállalkozásban, hogy önkéntes munkában végzik az üzemeltetők, és a képeket bárkinek szabadon rendelkezésére bocsátják. Nagy méretben letölthetőek az oldalról, és a felhasználásuk sem tiltott. Viszontláthattuk őket már tankönyvben, reklámban és lányregény borítóján, és mi is illusztráltunk már cikket a képeikkel. Hiába, a nosztalgia népszerű.

Az elmúlt három hónapban kivételesen sok adományozó kereste meg a Fortepan alapítóit, így 1400 új fotót mutathatnak meg a közönségnek, 23 különböző gyűjteményből. Csak néhány példa: egyedi sorozatot kaptak Pálfi Balázstól egy ismeretlen fotográfus 1958-as erdélyi utazásán készült felvételekből, folytatják az ősszel megkezdett, a II. magyar hadsereg pusztulását és pusztítását dokumentáló képek közlését, új képekből ismerhetjük meg a Százados úti művésztelep műtermeit és lakóit és a legendás Egyetemi Színpadot, és tovább folytatódik Saly Noémi várostörténész tabáni és vízivárosi képeinek publikálása.

A képek azonosítása pedig rendületlenül zajlik, szóval ha valaki felismeri egy kisváros legkisebb utcáját, a nagypapát, esetleg a szomszédot, továbbra is várják a jelentkezését a Fortepan fórumán.

Nézd, az nem a szomszéd? – De melyik?