Az általában a fiatal filmesek elismerésének terepeként kezelt rövidfilmes kategóriában idén az Európai Filmdíjat a 71 éves Terry Gilliam nyerte. A rendkívüli pályafutással büszkélkedhető amerikai legenda, a Monty Pythonnal vált világhírűvé, később pedig nemcsak a Gyalog galopp és a Brian élete miatt rajongta körbe a közönség, de olyan különleges látványvilágú mozik is a nevéhez fűződnek, mint a Brazil, A halászkirály legendája, a 12 majom és a Félelem és reszketés Las Vegasban. Egy ilyen munkásság elismerésére is van mód, úgy hívják, életműdíj, s feltehetőleg senki nem vitatná, hogy Gilliamnek kijár a taps – akár többször is. Pályafutása során nem halmozták el díjakkal, Velencében nyert egyszer, s jelölték a Brazil forgatókönyvéért Oscarra is, de ennyi. Ezek után az Európai Filmakadémiának kapóra jött, hogy pályája alkonyán egy-egy rövidfilmet is gyárt a remek direktor, s afféle életműdíjnak járó főemelésként adtak neki egy Európai Filmdíjat két hete egy egyébként olasz színekben induló rövidfilmjéért.
Az egyetlen bökkenő, hogy a film nemcsak borzasztó, de minőségben erősen kilóg a veretes filmográfiából. A The Wholly Family ugyanis egyszerűen szar. Gilliam szürreáliája a látványvilágban visszaköszön: rém idegesítő és irritáló, fehér jelmezes-maszkos férfiak rohangálnak fel-alá a képernyőn, megtestesítve egy rémálmot, kifejezve a bűntudatot. A történet maga annyi, hogy egy kisgyerek elkényeztetve és szófogadatlanul ellop egy játékot, ami miatt a szülei vacsora nélkül küldik aludni. A gyerek dacos, majd álma rádöbbenti arra, hogy lopni nem szép dolog, szófogadatlannak lenni még annyira sem, így másnap reggel ő viszi szüleinek a reggelit az éjszakai lidércnyomás hatására.
A nevelő szándékon túl Gilliam filmjéről nehéz bármi jót mondani. A látványvilág szürreális ugyan, de olyan ritmustalan, ízléstelen a megvalósítás, amelyből nemcsak a fekete humor, de az elegancia is hiányzik. Az elmegyógyintézetszerű kulisszák között ijedten rohangál a kisgyerek, a bohóc-őrült-gyilkos emberek pedig szimplán bicskanyitogatóak. A The Wholly Family az a film, amit öt perc után le akar kapcsolni az ember, de beletörődően nézi tovább, mondván, 1.) az nem lehet, hogy végig ilyen, 2.) rövidfilm, mindjárt úgyis vége. Csak ezt különösen nehéz kimondani egy Gilliam-filmről. Persze ne várjunk még mindig Monty Pythont, maró gúnyt és szellemességet, amit körülleng a frissesség szele – azaz miért ne várnánk? Gilliam évtizedekig képes volt megújuló energiákat mozgósítva egy olyan szerzői életművet felépíteni, amely nagyon egy irányba mutató világképről árulkodott, mégsem gondolta senki a filmekről, hogy a másik másolata, vagy esetleg utánlövése az előtte lévő klasszikusoknak. Itt meg tényleg azt kell néznünk, hogy egy riadt kisgyereknek szadista álommanók a szülei levágott fejét szolgálják fel salátával, egy másik jelenetben pedig megeszik a gyereket?
Kár ezért a filmért, és különösképpen kár, hogy egy remek rendezőt pont ilyen filmmel koronáznak meg. Méltatlan a nagy munkáihoz, ezzel ráadásul a díjazásra elmulasztott lehetőségeket sem fogják feledtetni. Éppen ellenkezőleg, az idő múlásával erősödik csak fel igazán az ellenérzés a The Wholly Familyvel szemben.
(The Wholly Family – színes olasz kisjátékfilm, 20 perc, 2011. Rendező: Terry Gilliam)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!