Vitrinbe zárt Hendrix

Hendrix, Dylan, Joplin és a többiek már csak plakátokról figyelnek, a nagy generáció, a lázadás szimbólumai a pesti Kogart Galériában pislognak a vitrinből. Ki győzött akkor végülis?

Van-e közöttünk olyan, aki látta már Grace Slick poncsóját? Vagy Jimi Hendrix kézírását? Kevesen mondhatjuk ezt el magunkról, tehát ez a kiállítás jóval több annál, mint amit a csábító „amerikai plakát aranykora” alcím sejtet. Kötelező megnézni, és az év végéig még van idő pótolni a hiányosságot, ha október vége óta nem sikerült.

Hendrix, Dylan, Joplin, a Jefferson Airplane: „apáink zenéjének” mementóiból szemezgethet a látogató. Sok olyan zenekar neve is felbukkan, akiket a fiatal generáció már talán névről sem ismer. A nyugaton alig ismert Spencer Davis Group a Vasfüggöny keleti felén is kultuszt teremtett, John Mayall pedig szinte hazajár mifelénk: miközben „otthon” már csak haknizik, itt még megkapja a legendának kijáró fogadtatást.

Mindaz, ami a Haight Ashbury mindennapi valósága volt ugyanis, számunkra csak csempészett Jugoton lemezeken, elkapott „luxemburgi rádió” adásokon, zavart Szabad Európás műsorokon keresztül jutott el. Keleten a rock’n’roll és a pszichedelikus zene hősei nem pusztán hősök voltak, hanem mítoszok és szimbólumai is egyben egy olyan világnak, amire mindenki vágyódott, de amely elérhetetlennek tűnt.

A pszichedelikus zene világa viszont egyáltalán nem olyan nagy és szerteágazó, mint amilyennek akkor tűnhetett, ezért még az is lehet, hogy az összkép az egykori rajongóknak mítoszromboló. Ettől még igaz, és elévülhetetlen tett, hogy a The Who egy generáció himnuszát énekelte el a My Generation-ben, a többségnek meg szerencsére „die young” nélkül csak a szállóige fele sikerült:”live fast”.

És tényleg. Hogy elment az élet: apáink ifjúsága ma már simán múzeumi kiállítás tárgya. A miénket ki teszi majd vitrinbe? Odavaló lesz-e? A nagy generáció szellemi csomópontja, San Fransisco, és ami onnan jött, mindent felforgatott. A kemény magot papírforma szerint „közveszélyes munkakerülők” alkották, akik gitározgattak, csöveztek, nem mellesleg bulikat rendeztek. És mázlijuk volt: ma mindez veretes történelem. A valóság írta művészet.

Művészet az is, ami a vitrinekben látható, még ha a plakátok többsége egyáltalán nem is jó. Legtöbbjüknél a Tesco katalógus tipográfusa is összeesne, a megoldások szinte pofátlanul egyszerűek, és belengi őket egyfajta „dobjuk össze” hangulat. De hát épp az a lényeg, hogy a spontán parti, ami szemmel láthatóan 1969 táján nőtte ki a maga esetlenségeit, és elképesztő méreteket öltött, kapjon valami hírverést.

Az első plakátok valójában barkács stencilek, amelyekre kábé annyira hat az épp elfogyasztott drogmennyiség, mint a XIX. századi sokszorosítógrafika egyszerű, vásári megoldásai. Direkt és spontán átvételek a szecesszióból, az azt megelőző bohém eklektikából valójában mindenféle felső gondolat vagy szervező elv nélkül, pusztán mert „jól néz ki”. Ezek a plakátok épp a bennük rejlő spontaneitás és keresetlenség miatt igazi „anti-műkincsek”.

Egy ellenkultúra gesztusai a hatvanas évek kimódolt dizájnja ellen, az élére vasaltság ellen, a hippik által lenézett öltönyös gombák, a kor hipsterei ellen. Minden egyes darab dühösen tagadja a fennálló társadalmi rendet, az autoritást, hagyományt.

A stencilezett, kétszín nyomott, olcsó papírra felvitt, alig megtervezett plakátok immár műtárgyakká értek, dollár százezrekért árverezik őket, és 2011-ben több intézmény összefogásával egy volt állami diplomata szervezett belőlük kiállítást. Előttünk játszódik le a történelem: vitrinbe került a lázadás. Ki is győzött akkor végülis?