Piranha 3D
A cápa 1975-ös sikere után mindenki pánikszerűen igyekezett olyan horror-témákat keresni, amelyekben valami a tenger mélyéről támad, s nem feltétlenül egy nagy fehércápa. Persze A cápa sem kerülte el a folytatást, ám az 1978-ban készült második része mellett bejelentkeztek mellé a piranhák is. Sőt, Joe Dante rendezése, a Piranha volt akkora siker, hogy három évre rá James Cameron is élesítse oroszlánkörmeit egy folytatáson (Piranha 2. – Repülő gyilkosok). A nyolcvanas évek horrorfilmjeinek manapság oly népszerű felidézgetésekor pedig magától értetődő természetességgel merült fel egy remake gondolata a dél-amerikai folyami ragadozóhalakkal (is). S mivel a Piranha 3D Alexandre Aja kezei közé került, így garantált volt a vérben tocsogás és válogatott gyilkosságok. A történet röviden: jönnek a piranhák és mindenkit megesznek. Amúgy a Piranha 3D nem is akar több lenni egy végtelenül ostoba horrorfilmnél, ahol kizárólag a zsigereléseken, s látványos szadizmuson van a hangsúly, s ez azért sokban megkülönbözteti a magukat többnek láttatni akaró, a listán szereplő többiektől. Az alpáriságnál csak az okozott még nagyobb döbbenetet, hogy a filmben olyan egykor jegyzett színészek is szerepelnek, mint Richard Dreyfuss, Ving Rhames és Elisabeth Shue.
Hopp
Bár távol álljon tőlem, hogy egy álomgyári, gyerekeknek szóló történeten számon kérjek bármilyen valóságosságot, de úgy vélem, szándékosan lenézni a gyerekközönséget mégiscsak teljesen szükségtelen. A Hopp pedig szomorú példafilm erről és hogy Hollywood számára mit jelent a Húsvét. A történet szerint a Húsvét-szigetek egyik totemoszlopában serénykedik a Húsvéti Nyuszi és csibesegítői, akik szorgosan készülnek az év, számukra legfontosabb napjára, hogy az édességeket minden gyereknek időben kiszállítsák. A Húsvéti Nyuszi fia azonban a hagyományok helyett inkább zenei karrierjét egyengetné, s a lázadás részeként Hollywoodba megy, hogy megvalósítsa álmait. A Hopp nemcsak gond nélkül kever szezont a fazonnal, de egyúttal olyan összefüggéseket is teremt, amelyek már mindenféle banalitáson túlmutatnak. A mese forgatókönyvírói a múltban gyökerező szokások feldolgozásakor a könnyed szórakoztatás mellett nem sokra másra figyeltek oda. Mivel pedig a Húsvétról közel sem készült annyi film, mint a világ – vallástól függetlenül – legnépszerűbb ünnepéről, a karácsonyról, ezért az alkotók gond nélkül adaptálták a Télapu című film történetét a nyuszik és tojások világára. Botrány.
Hupikék törpikék
Mintha tényleg el lennének átkozva az animációs- és mesefilmek 2011-ben! Pedig ennél nagyobb eddig parlagon heverő brandet keresve sem lehetett volna találni a gyerekközönség számára egy egészestés filmhez. Több évtizednyi sikertörténet, képregény, sorozat, zene, számítógépes- és konzoljáték szolgált érvül a mozifilmhez, amely hatalmas kasszasikert aratott, így borítékolható a folytatás. Különösképpen a legalábbis kifogásolható minőség függvényében fájó ez a tény. Miután Aprajafalván nem lehetett volna lejátszani egy játékidőnyi sztorit, gyorsan New Yorkba kerülnek a törpök (pontosabban közülük egy csipetnyi csapat Törpapa vezetésével), ahol egymás hajkurászása mellett még az új dimenziókkal és a természetesen feltűnő Hókuszpókkal kell megküzdeniük. Utóbbit Hank Azaria teljesen vállalhatatlan ripacskodással formálja meg, egyértelműen a mozi mélypontját nyújtva. De nem sikerül segíteni a hebehurgya dramaturgián az Így jártam anyátokkal Barney-jának sem segíteni, aki legalább elmondhatja, hogy kasszasiker főszereplője volt. Amennyiben nem a törpök a főszereplők. Az ő animáltságuk pedig szintúgy megérne egy egész kisregénnyi litániát, de azt majd a második résznél fogom kifejteni. Két év múlva, s vélhetően egy hasonlóan dicstelen összeállításban.
Gagyi mami: Mint két tojás
Martin Lawrence kövér néninek öltözve szolgál és véd. Ez a vidám tartalmi ismertető 2000-ben elegendő volt a sikerhez. Abban az időben, amikor Martin Lawrence még a csúcsról integetett és az egyik legkeresettebb komikus volt Hollywoodban. A 2006-ra időzített folytatás bevételei már jelezték, hogy múlóban a mágia, s a sztori is kifulladóban. Napjainkra pedig Lawrence teljesen eltűnt az élvonalból, így a harmadik rész elkészülte már nem is imidzs-rehabilitációról szólt, hanem egy gyors pénzszerzési akcióról a kis pénz, kis haszon elve alapján. Hogy Lawrence ehhez önmagában már nem elegendő, mutatja, hogy melléhelyeztek egy másik férfi komikust Brandon T. Jackson személyében – aki a filmben Lawrence mostohafiát alakítja –, s így arra gondoltak, hogy dupla okunk van/lesz/lenne nevetni. A humor viszont változatlan, mami táncol, mami súlya alatt összerogy az asztal és egyéb burleszkbe illő jelenetek, miközben van ad hoc bűnügy is természetesen, de az egész túl olcsó és unalmas ahhoz, hogy tartósan lekösse a figyelmet. (A történet szerint volt egy gyilkosság, aminek a srác a szemtanúja lesz, s ez kínál alapot az álöltözet viseletéhez.) Humor viszont még mutatóba sem maradt, mert aki szerint ez az epizód tetszett, bizony nincs humorérzéke – és nem látta az első két részt. Intsünk tehát könnyes búcsút Martin Lawrence-től, aki épp most írja ki magát a szakmából végleg.
Álomháború
A stúdiófőnököknek már akkor gyanút kellett volna fogniuk, amikor Hollywood trükkfilmekre specializálódott fenegyereke, Zack Snyder Alice Csodaországban géppuskákkal munkacímmel fogott új alkotása elkészítésébe. A 300 és Watchmen rendezője az Álomháborúban feláldozta a történetet, így hiába a tömény vizuális stimuláció és a kétórás videoklipes hangulat, eredeti és épkézláb sztori híján csak az elszalasztott lehetőség miatt sopánkodhatunk. Az Álomháború főszereplőnője elveszíti édesanyját, majd egy balesetben megöli húgát – a mostohaapja ellen fordított fegyverrel. A gonosz apapótlék elmegyógyintézetbe záratja a lányt és korrupt módon igyekszik elérni, hogy lobotómiai beavatkozással élő zombivá változtassák őt. A tinédzser álmaiba menekülve igyekszik tettestársakat toborozni és a meneküléshez szükséges eszközöket beszerezni. Snyder felszínen intellektuális alkotása a látszat ellenére messzire elkerül bármiféle mélylélektani eszmefuttatást. Az Álomháborúban a fantáziavilág ábrázolása szigorúan csupán ürügy, hogy a főszereplők a legkülönfélébb helyzetekbe kerülve harcoljanak végig egy-egy jelenetet. Sárkányvadászattól kezdve vonatfelrobbantáson át az első világháborúban gázzal feltámasztott német csontvázhadsereggel való leszámolásig valóban széles a képzelet tárháza, ám a számítógépes játékokra emlékeztető percek a trükkáradat ellenére kínos feszengésre késztetik az embert. A tömény hülyeség pedig egy bizonyos fok után már az egészségre is súlyosan káros.
Maci Laci
Maci Laci élőszereplős változata régi restanciája volt Hollywoodnak, amit a CGI térhódítása után a 3D animáció tett még időszerűbbé. Az először 1958-ban megjelent karakter 1961-ben kapott önálló rajzfilmsorozatot, így a ravasz medve stílusosan az 50. évfordulóra érdemelte ki a mozifilmet. Kár, hogy a nézők és rajongók távolról sem ezt érdemelték. Hogy a filmbeli karakterek mennyire hasonlítanak a rajzolt eredetihez ezúttal nem firtatnám. Az viszont nem éppen bocsánatos bűn, hogy a filmkészítők ezúttal is megelégedtek a képi ábrázolással, s reménykedtek benne, hogy a brand önmagában nézőcsalogató lesz, s ahhoz például minőségi tartalmat nem is kell biggyeszteni. A Maci Laci a pénzét végül megkereste, a nézők pedig egy illúzióval lettek szegényebbek, miközben aprópénzre váltották az egyébként tényleg remek Maci Laci és Bubu karakterét. A történetben azért van piknikkosár lopás is, s Maci Laci emellett igyekszik megmenteni a Jellystone parkot a bezárástól. Fel-feltűnik a történetben a megfiatalított vadőr is, aki sokkal inkább szerelmi románcával van elfoglalva egy idő után, semmint a medvékkel és a parkkal. A siralmas történethez még hozzájárul egy nagyon vacak 3D animáció is, ami a ma ismert színvonal mellett büntetésért kiállt. Ahogy az egész film is.
Jack és Jill
Az ember húsz percig szinte szóhoz sem jut a döbbenettől: valóban arról szól a Jack és Jill, hogy Adam Sandler nőt játszva szerencsétlenkedik a vásznon? És igen, nincs szó tévedésről, s ez nem a Mrs. Doubtfire, vagy a régi iskola kedvelőinek az Aranyoskám, ahol Robin Williams és Dustin Hoffmann öltözött be nőnek. Itt azt kellene elfogadnunk, hogy Adam Sandlernek van egy lány ikertestvére, aki történetesen ugyanúgy néz ki, mint ő, de minden maszkulin megnyilvánulása ellenére még Al Pacino szívszerelme is. A Jack és Jill ugyanis arról szól, hogy két egymást ki nem álló iker hálaadáskor találkozik és ismét egymásnak esik, s a roppant közönséges lánytestvérnek eközben még Al Pacino szívét is sikerül rabul ejteni. A Jack és Jillben igazán megrázó, benne Adam Sandler minősíthetetlen a női szerepében, az alpári vicceskedése pedig az ízléstelenség határait feszegeti. Az az igazán döbbenetes ebben a moziban, hogy komoly szerepet vállalt benne Al Pacino, aki önmagát játszva valamiféle hősszerelmes figurát skiccel a vászonra. Arany Málnát neki!
