Graham Greene brit regényíró a rangos elismerés történetének egyik legnagyobb vesztese: már negyvenes éveiben is esélyesnek tartották, sőt egészen 1991-es haláláig a levegőben lógott a győzelem lehetősége – a Nobel-bizottság azonban végül mégsem döntött mellette egyszer sem. Így volt ez 1961-ben is. „Brightoni szikla”, „A csendes amerikai”, „Hatalom és dicsőség” – ezek a művek már mind megjelentek, és az akadémia titkára dicsérő szavakkal beszél a brit szerző munkásságáról. „Greene teljességgel megérdemelné a díjat, nem csupán legújabb regénye, de egész munkássága alapján” – fogalmaz Anders Österling a nyilvánosságra került jegyzetekben.
Végül mégis az aránylag ismeretlen (és azóta jórészt feledésbe merült) Ivo Andrić részesülhetett a megtiszteltetésben, „epikus erejű” prózája okán, mellyel népe alakjait és történelmét feldolgozta. Az ötven évvel ezelőtti feljegyzések is bizonyítják, a Nobel-díjat korántsem csupán művészi érdemek alapján osztják. Österling valóban kedvelte Andrić munkáit, fontosnak tartotta azonban azt is, hogy az emberek megismerjék egy eddig keveset emlegetett világrész irodalmát is.
A titkárhoz különböző forrásokból, de főként elismert irodalomprofesszorok ajánlásai alapján érkeznek be a javaslatok. Így került terítékre ötven évvel ezelőtt J. R. R. Tolkien műve, A Gyűrűk Ura is – a Narnia-könyvekről ismert C. S. Lewis jelölte barátja fantasy-regényét a díjra. Az olvasók millióit meghódító regény azonban nem nyerte el a szőrös szívű svéd kritikus tetszését. „Nem sikerült elérnie a magas irodalom szintjét” – ezt állapította meg Österling a XX. század egyik legsikeresebb könyvéről.
