Nagy kiállításról s nagy művészről röviden írni szinte lehetetlen, mégis illene a művész február 8-i születésnapja előtt, a kiállítás november 30-i megnyitása után méltón írni róla. Annyi minden látható, olyan gazdag a kiállítás és az életmű, hogy egy részlete is elegendő lehetne arra, hogy több oldalon át foglalkozzunk vele. Az MNG kurátorai számára 2011 rendkívül sűrű év volt, több meghatározó gyűjteményes, átfogó tárlattal is jelentkeztek. Még a Szépművészeti Múzeum Nyolcak tárlatának előkészületei is elsősorban az MNG-hez kötődtek, s sokáig volt úgy, hogy az a kiállítás is ott lesz.
Markó, Rippl-Rónai és most Ferenczy. A magyar festészet látszólag feldolgozott, ám annál kevésbé ismert alakjai. Az elmúlt évtizedek során ezekről a művészekről csak vékonyka pamfleteket olvashattunk. A szocialista művészettörténet-írás még ezekről a gazdag életművekről is sok esetben festett a nagyközönség számára kétdimenziós képet, s a valódi tudományos feldolgozás eredményei alig találtak utat a széles közönséghez. Ferenczy Károly társainál is hátrányosabb helyzetben volt, hisz munkásságában jóval kevesebb az avantgárd vagy újító elem. Ferenczy egy akadémiai alak volt, ráadásul szó szerint, hisz a képzőművészeti egyetem elődjének, a Mintarajziskolának volt szinte egész életében alakrajztanára. Egész munkássága során ragaszkodott a figurához, s művészete nevezhető bizonyos szempontból kifejezetten konzervatív művészetnek.
Persze csakis a lesarkított dialektikus szemlélet révén, hisz valójában Ferenczy ugyanolyan modern alkotó volt, mint kortársai, csak épp a modernizmusnak nem a közérthető és a baloldali rezsim számára is kedves, hanem egészen egyedi, csendes és introvertált, arisztokratikus útját választotta. Általában Nagybánya első generációjának kiemelkedő tagjaként a „legnagyobb magyar impresszionistának” szokták kikiáltani, de mélyebb vizsgálódás után érezzük ennek a megfogalmazásnak a sutaságát. Inkább csak kortársa az impresszionistáknak, de festményei egyáltalán nem véletlenszerűek, s nem is puszta impressziók. Nagyon is megtervezett, átgondolt és precíz mesterművek, ahol egy szakmáját ismerő, rajzi és festői képzettsége csúcsán lévő profi keres új utakat. Ahogy Manet is idegenkedett az impresszionisták sokszor dilettáns szemléletétől, a közember számára mégis impresszionista.
Ez persze már Manet-nál sem igaz. Az a naivitás, ami az impresszionistákat jellemzi, Ferenczytől is távol áll. Madárdal című képe is inkább szecessziós, semmint impresszionista. 1910-től azonban egyedi és önálló úton jár, és ez az út talán ma tűnik különösen izgalmasnak, miután az impresszionisták által járt modernség széles ösvénye egyre inkább szakadékban látszik végződni. A kétezres években, egy századfordulóval később nem véletlen lesznek népszerűek azok a (neo)figurális irányzatok, amelyek hasonlóan a kompozíció, a realista megformálás és a modern tisztaság eszményeit festőiséggel párosítják. Ferenczy művészete teljesen máshogy hat 2012-ben, mint akár 15 vagy 20 évvel ezelőtt.
Ferenczy Károly menő. Menő, ahogy fest. Menő, ahogy gondolkodik. Menő a profizmusa. És az impresszionizmus ezzel szemben már nem is annyira menő. Sőt néha giccses. Míg Ferenczyt kritikusai évekig szapulták: lám, ő is mennyire példázza, hogy a magyar képzőművészet lemaradt a haladó irányzatoktól, mégis meg kell jegyezni, hogy Ferenczy Károlynál nincs helye a giccsnek, a gejlnek, a mézesmázosságnak. Nincsenek látványos trükközések, l’art pour l’art gesztusok, polgárpukkasztás és forradalom.
Ahogy az önarcképén látjuk Ferenczy Károlyt, ő egy szigorú fazon, aki mégis melegszívű, amikor családját festi meg, vagy hirtelen elérzékenyül a természet szépségén. Az ő meghatódása őszinte, és nem bájolgó. Épp ezért Ferenczy Károly 150 év után talán inkább követendő és követhető művészi példa, mint a lázadó művészet vele egyidős, ám kifulladó ideálja.
