Meyke ruhatervezőként végzett még a Magyar Iparművészeti Egyetemen 2003-ban. Diplomamunkájaként készítette el az első kalocsai kollekcióját. Nagyszülei egy Kalocsa melletti településről, Géderlakról származtak. A nagymama rengeteget hímzett, sok mindent átadott az unokának. – Textillel dolgozni számomra sokáig csak hobbi volt, a középiskolát keramikusként végeztem el, és az iparművészetin is ezt szerettem volna folytatni. Csak később, az egyetemen váltottam a ruhatervezésre – emlékszik vissza a kezdetekre a tervező.
Abban az időszakban az egyetemen, de a profi tervezők körében sem volt jellemző a magyar népművészeti elemekkel való kísérletezés. Meykében is csak a diploma környékére érett meg, hogy ezt felvállalja. A tanárok nem igazán örültek, ha valaki ebben a témában akart elmélyedni. Szinte tiltott dolognak számított, a rossz előképek miatt: a hetvenes évek virággyerekeire, a nyolcvanas évek turistagiccseire emlékeztetett mindenkit. A lányt ez csak még inkább inspirálta abban, hogy felfedezze a gyökereit. Ruháin nemcsak a magyar népi viseletek díszítőművészetét, motívumkincsét jeleníti meg, hanem a régi viseletek felépítését, szerkezetét is továbbörökíti.
– Nem szeretem, amikor kiemelnek egy népi motívumot, amelyet ráapplikálnak egy elasztikus pólóra. Ez szerintem nem az áthagyományozás útja. Igyekszem a ruhák szerkezetét is megfigyelni, megtartani. A kalotaszegi gyöngyökkel sűrűn szőtt, testes viselet. Ha mindent átemelek ebből, az ma már hordhatatlan. Ezért inkább csak a kötényeken használatos forgókat, a kétsoros mintákat vettem át, de felhasználtam a bagaziát is, amely egy felcsatolható kötény-szoknya. A népi öltözködés másik fő jellemzője, hogy minden anyagot felhasználtak. Hogy ne menjen kárba anyag, a matyók például téglalap alakú szoknyákat készítettek. Ezt a struktúrát is átvettem, de ezeknek az öltözékeknek a variálhatóságát is szeretem kihasználni – meséli Meyke, aki hagyománytisztelőnek vallja magát.
A mintákat mindig eredeti formájukban használja fel. A hímzések bár nem manuálisan, hanem géppel készülnek, ennek ellenére nem a tipikus tükrözéses módszert alkalmazza, amely szimmetrikussá teszi a motívumokat, hanem megtartja a minták kézi rajzolatát. Úgy véli, pont attól válnak a ruhái ténylegesen hagyományőrzővé, hogy benne vannak azok az íróasszonyok, akiknek a rajzát felhasználta.
– A kalocsai motívumkincs feltérképezése volt a legnagyobb meglepetés számomra. A köztudat csak az 1930-as évek utáni Gyöngyösbokréta táncmozgalomhoz köthető, túlzottan színes, nagy virágos, harsány változatát ismeri. Pedig az archaikus kalocsai motívumvilág csendes és tiszta. Vízszintes csíkozás, egyszínű, fehér-fekete, piros-fehér és fehér alapon fehér hímzések jellemezték ezt a korszakát a kalocsai motívumoknak. Engem épp ez fogott meg – árulja el a műhelytitkokat. Az anyagokkal már sokkal kísérletezőbbnek bizonyult: a tiszta gyapjú mellett használ kevertszálas, elasztikus textileket is.
Minden egyes kollekció elkészítése előtt Meyke alaposan felkészül az adott tájegység öltözéktörténetéből, aztán gyűjtőútra indul. Elsőként a templomba tér be, azt mondja, ott rögtön kiderül, kinek a ládájában lapul régi ruha az ősöktől. A lelkész és a tájház munkatársai ebben mindig sokat segítenek neki. A kalocsai, kalotaszegi, matyó és torockói viseletek, motívumkincsek mellett már a martosi (Felvidék) viseleteket is dokumentálta.
Meyke ruhái kortalanok. És ahogy meséli, mindegyik más évszakhoz kapcsolódik. A kalocsait például nyárias viseletként dolgozta fel: fehér alap piros játékossággal vegyítve, könnyed és csipkés. A matyó terület gótikus vonalú ruháit többnyire őszi ruháknak tartja. A kalotaszegi testessége miatt télivé lett nála. De szerinte ruhának a fő jellemzője a variálhatóság, bárhogy lehet őket hordani.
2003 óta persze sok minden megváltozott az Iparművészeti Egyetemen – ma már Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – belül, frissebb, nyitottabb lett. Sorra jelennek meg olyan tervezők, akik szintén a népi világhoz nyúlnak vissza munkáikban. Tavaly pedig a Gombold újra! – Divat a magyar pályázat is bebizonyította, hogy sok olyan tervező van ma már, aki a magyar, népi gyökerekből inspirálódik. Az viszont elvitathatatlan, hogy Meyke az elsők között volt, aki mert szembe menni a bevett szokásokkal.
– Büszke vagyok erre, de annak még jobban örülök, hogy ma már ezt a fajta rálátást is fel lehet vállalni az egyetemen belül. A magyar népművészet kiapadhatatlan forrás. Nekem ez leginkább életforma, amelyben el akarok mélyedni, minden tájegységet megismerni.
A Tervezőportrék sorozatunk további részei itt olvashatók.
