Tomasz Bagiński nem véletlenül a lengyelek büszkesége. A rendkívül gazdag rajzfilmes hagyományokkal bíró országban sikerült úgy megújítania az animációs műfajt, hogy közben a filmek tartalmi gazdagságáról sem volt hajlandó lemondani. Fallen Art című rövidfilmje járványként söpört végig a videomegosztókon, Katedrális című alkotását pedig Oscarra jelölték 2002-ben. Nem véletlen, hogy éppen ő készítette el a lengyel történelmet bemutató animációs rövidfilmet a 2010-es sanghaji világkiállításra. A lengyel történelem persze kiváló alapanyag a maga fordulatos, vérrel és nem csekély hősiességgel átitatott történelmével. Hogy a film mennyire vázol fel hiteles képet a lengyel történelemről, komoly vitákhoz vezetett az alkotó hazájában. Vádolták a filmet elnagyoltsággal, unalommal, ürességgel, túlzó patriotizmussal éppúgy, mint azzal, hogy fontos szempontokat és történelmi alakokat hagy figyelmen kívül. Nem tisztünk igazságot tenni az ügyben, a kérdés eldöntését az olvasóra bízzuk.
Mit tehetnek azok a népek, akik nem rendelkeznek sok évszázados, folyamatos államisággal? Folytassuk egy politikailag igencsak pikáns animációval. Talán nem kell részletesen magyarázni, miért is számít Európa mumusának a Belarusz Köztársaság. Az erősen diktatórikus berendezkedésű ország történelméről a szeretett vezetőnek, Lukasenkónak nyilván határozott elképzelése van, amiben az orosz kapcsolódási pontoknak jut igencsak kitüntetett szerep. Az alább megtekinthető film és a hozzá kapcsolódó „sláger” éppen ezért egyfajta válasz akar lenni, ezért is szól belorusz nyelven – és nem oroszul (ez errefelé talán elhanyagolható különbség, de arrafelé véresen komoly kérdés). A fiatal alkotók célja az ország „igaz” történetének láttatása volt. A videót bemutató lengyel oldal kiemeli, milyen sok közös pontja van a két ország történetének, amit Lukasenkó nyilván nem emelne ki a maga részéről... A szám szövege egészen a teremtésig vezeti vissza a beloruszok történelmét, hivatkozik az olyan ókori szerzők feljegyzéseire, mint Hérodotosz, említi a legendát, hogy őseik farkasokká változtak. Végigveszi a különféle hősöket és alakokat, eldicsekszik az első, Prágában kiadott belorusz nyelvű Bibliával. Nem hallgatja el az oroszokkal kapcsolatos konfliktusokat – érzékeny téma! –, sőt a forradalmi terrort sem. Egyszóval zenés-rappes áttekintést kapunk az ország izgalmakban bővelkedő történelméről. A kevésbé jó minőségű angol feliratos változatot azoknak ajánljuk, akik a további történelmi részletekre is kíváncsiak. A film képi világa jó érzékkel vegyíti a kortárs tervezőgrafika elemeit a népi motívumokkal, úgyhogy a szöveg ismerete nélkül is élvezetes perceket szerezhet.
A lettekről sajnos keveset tudunk, de az alább látható barátságos bábanimáció számunkra is ismerős képsorokkal indul: az erőszakos térítés nem minden szempontból felemelő pillanatainak lehetünk szemtanúi. A mongolok itt is kellemetlenkedtek a helyiek kárára, bár a német lovagrend acélos fellépése sem volt az a kimondott nászmenet. A film tanulsága szerint Luther Márton szigor helyett a vizuális nevelésben hisz: egy kakassal érkezik Lettföldre, ettől kezdve a reformáció szelleme uralja a tájat. Magyarként nehéz elképzelni a svédeket gaz hódítókként (biztosan lennének ma itthon, akik boldogan üdvözölnének egy 150 éves svéd hódoltságot, akár még a téli IKEA-katalógusra is felesküdnének, ha ez lenne az ára...), pedig a lengyelek – és a film szerint is – a lettek nem csak baráti emlékeket őriznek a skandináv nyomulásról – mert mit adtak nekik a svédek... (Állítólag iskolarendszert, többek között). De mire szegény lettek kiélvezhették volna a könnyen összeszerelhető, Billy típusú csűrök kényelmét, megérkeznek az oroszok I. Péter vezetésével, aki fura külsőség között lép a lett földre, amit úgy is értelmezhetünk, hogy minden oroszok cárja meg volt győződve arról: ő most ablakot nyit a világra a letteknek. Ettől kezdve a balti nép élete szorosan összefonódik az orosz (szovjet) birodaloméval, amit köszöntek is szépen. Különösen megkapó, ahogy Sztálin atyai tekintete az égből hősünkre szegeződik, mintha egy Monty Python-animációt látnánk. Az osztódással szaporodó Brezsnyev hatása pedig túltesz minden LSD-kísérleten. A filmecskét nézve úgy tűnik, a Szovjetunió utolsó korszakában a balettelőadások tévéközvetítését időnként megszakította egy vezető halálhíre – vagy fordítva. A film vége tág értelmezési lehetőségeket rejt magában. A szabadság visszanyerése még tömény eufóriát okoz, de a folytatás…
Az utolsó, észt animáció valójában egy könyvsorozat reklámja, de ettől még kimondottan figyelemre méltó, és tömörségében is átfogó – ha nem is teljes – képet ad az ország történelméről. A frappáns megvalósításon nincs miért csodálkozni, Észtország nagyon komoly hagyománnyal bír, ami a rajzfilmet illeti, elég csak megemlíteni a Nukufilm nevű stúdiót, amely évtizedek óta az egyik legrangosabb európai animációs műhely. Ez a filmecske is egyszerre szellemes, ötletes, könnyed, és mégis mindent elmesél, ami fontos: az ősi pogány időktől a keresztény középkor időszakától elég gyorsan jutunk el Sztálinig, majd a betonszürke későszovjet valóságig, ám az apró ötletek kimondottan szellemesen fűzik egybe ezt a gyorstalpaló vizuális vágtát. Az más kérdés, hogy amit látunk, nem több, mint kedvcsináló, bár olyan nagyon fontos részletek is feltűnnek benne, mint az éneklő honpolgárok. Ennek pedig nem más az oka, mint az „éneklő forradalom” megörökítése, ami a balti államokban a rendszerváltást megelőző ellenállást jelentette. Szép példája volt ennek, amikor 1987-ben 300 ezer ember spontán fejezte ki elégedetlenségét és a szovjet elnyomással szembeni tiltakozását Tallinn utcáin, népdalokat és az addig tiltott nemzeti himnuszt énekelve.
