Sinistra határain túl

Hogy Bodor Ádám életművében a Verhovina madarai lesz-e a csúcspont, azt nyilván nem most tudjuk meg. Csak évekkel később, amikor már amúgy mindegy.

Néha fel-alá járkáltam olvasás közben, és azon gondolkodtam, vajon mi történt például Daniel Vangyelukkal. Most akkor egyszerűen csak elment Jablonska Poljanáról, vagy még mielőtt végleg elment volna, megölte Duhovnik gátőrt? „Évekkel később tudtam meg, mi történt. Amikor már amúgy mindegy volt” – válaszol a szöveg mintegy száz oldallal később, s mivel amúgy már tényleg mindegy, s az is lehet, hogy nem is ehhez a történethez tartozik, hát nem derül ki, tulajdonképpen mi.

Járkálás közben rágyújtottam, szilárd tekintettel felnéztem, s már majdnem katonai díszegyenruhát képzeltem magamra.

Aztán az jutott eszembe, hogy az eddigi szövegekhez képest Bodor Ádám legújabb regénye – sőt, saját szövegein kívül, az irodalom terének általánosságában is – az egyik legnyitottabb könyv. Minden függő helyzetbe kerül. A komisszárok az olvasó hatalma alatt állnak? – tenném fel hirtelen a kérdést, amire a válasz rögtön az: az én irányításom alatt, én mondom meg, hogy itt kivel mi történjék, ha már majdnem magamra képzelem a díszegyenruhát is, ne tegyem hiába.

Szerintem megölte, és aztán szó nélkül távozott. De hogy az asszony, Delfina Duhovnik miért húzta fel a fára férje holttestét a kutyájával együtt, azt még nem döntöttem el. Meg azt sem, hogy a Verhovinára érkező idegenek miért űzték el a madarakat. (Kivétel persze akad: „…a hallgatag varjakon kívül egy sem maradt”, és olykor-olykor megjelenik egy sirály Edmund Pochoriles fogadójának kéményén.)

Végül arra jutottam: mindegy, hogy az emberekkel mi történt, szóval jó, hogy nem lettem szilárd tekintetű regénydiktátor.

Amivel kapcsolatban azonban Bodor egyetlen pillanatra sem hagy kétséget az olvasóban, az a körzet mibenléte: Verhovina ugyanis térképszerűen megismerhető. Viszont tényleg ez az egyetlen dolog, amiről mindent biztosan tudunk. A többi, az, hogy mi történik az emberekkel, mint idéztem, „már amúgy mindegy”. Hiszen még a szereplők jellemvonásait sem lehet megismerni, sem fejlődésüket megfigyelni. Tehát az egyetlen biztos pont a körzet: abban a semmiből kerülnek elő és tűnnek el szereplők, olyanok, akik funkciójuk hiányában egyáltalán nem fontosak, még a narrátor sem tudja, tulajdonképpen mit keres ott, várja, hogy egyszer felülről megmondja neki valaki. Aztán nem mondja meg senki. Viszont mindenki Verhovina körül forog, a hévízforrások miatt jelennek meg idegenek, azokat kell állandóan karbantartania először Anatol Korkodusnak, aztán az ő halála után Adamnak. S ahogy haladunk előre, kiderül, hogy Adam hanyagabb, mint Korkodus, hiszen az ő felügyelete alatt a felépített kerítések kilyukadnak, s már állatok járnak fürdeni a vigyázott forrásokba.

Közben a kitalált nevek és a mögéjük bújtatott szereplők úgy hullanak, mint a legyek. S ez is nagyon fontos különbség a korábbi regényekhez képest: mivel nincsenek, akik pótolják az elmúltakat – a végére csupán „egy-két tucatnyi” marad az ötvennél is több szereplőből –, lassan maga a körzet is megszűnik létezni, legalábbis igencsak átalakul, hirtelen megjelennek az ezüst-kék lakantusz-bogarak Jablonska Poljana mosodájának vizében, ami azt jelzi, hogy a körzet középpontjának számító kilenc termálforrás emberi használatra alkalmatlanná válik, és végül visszaköltöznek az elűzött madarak is. Elsőnek a rozsdafarkúak érkeznek meg, s mintha ezzel beavatottakká válnánk, ugyanis a regény befejezése felettébb hasonlít Esterházy Péter Fuharosok című kisregényének elejére: „Hát, a rozsdafarkúak! (…) Megjöttek a rozsdafarkúak.” (Esterházynál: „Hát megjöttek! Hát megjöttek a fuharosok.”)

A természetnek minden visszajár?

Egyébként mintha semmi sem változott volna, sem a bejáratott stílus, ami úgy visz keresztül az oldalakon, hogy nincs értelme számolni azokat, sem az ismeretlenül is rendkívül pontosan ismert „körzet”, hiszen otthon vagyunk megint, talán túlságosan is, pedig elméletileg a regény és szerzője szerint is valahol Közép-Európa legkeletibb felén játszódik minden. S lehet, hogy utóbbi az igaz: szeretjük magunkat minél nyugatabbra érezni, de a valóság visszarúg minket keletre, mondjuk Verhovinára – mint nyelvi értelemben vett jelölő egészen konkrétan referencializálható: kárpátaljai történelmi-földrajzi tájegység. De a regénybeli Verhovinának nyilván semmi köze a valós Verhovinához.

Persze szó van még Transzilvániáról is, hogyne.

A referencia kapcsán érdemes megemlíteni a narrátort, Adamot. Ez maga Bodor Ádám – a szerző szeret játszani, tudjuk: a Sinistra körzetben Andrej Bodornak hívják a főszereplőt. Kivétel, de csupán a kevés kivétel egyike ez a keresztneves megszólítás, Angyalosi Gergellyel ellentétben (A körzet metamorfózisa, Élet és irodalom, LV. évfolyam, 50. szám) találtam még néhány olyan szereplőt, akinek nem tudjuk meg a teljes (vezetékneves) nevét: Roswitha, Anatol Korkodus brigadéros süketnéma kegyeltje, „házi állatkája” (aztán Januszkyé), Aliwanka, a varrónő és jós, Danczura, Adam „unokahúga” stb. (Igen, ezek mind női nevek, s feltételezésemet arra alapozom, hogy nőket nem szólítunk a vezetéknevükön. A szerzeteseket pedig szándékosan nem említem, hiszen nevük felvett, és csupán keresztnévből áll.) Mindenesetre a nevekkel való játék már nem csupán magukban a nevekben érhető tetten, hanem e kitalált nevekért kialakult általános rajongás következményében is, amikor már maga a szöveg misztifikálja őket, ugyanis Adam azt kérdezi Daniel Vangyeluktól, miközben Maya Miklowitz énekel a rádióban: „Mégis, mit gondolsz, van ilyen név? Elhiszed, hogy a saját neve, vagy csak úgy kitalálták neki?” A válasz ironikus, de nem derül ki belőle, hogy az eldöntendő kérdés melyik lehetséges válaszát illeti iróniával: „Ejnye, te most szórakozol velem.” Vagy a szerző velünk, finom humor.

Végül fontos mozzanat, hogy a regény ugyan magyarul íródott, mégis olyan, mintha fordítás lenne: Klara Burszen egy magyar katonatiszt megérkezésére vár, s magyar könyvekből olvastat fel magának, de ezt a nyelvet már senki sem érti, tehát még Adam, a kiemelt narrátor sem magyarul mesél. Zseniális megoldás ez, zseniális távolítás mindattól, amit kulturális beágyazottságnak nevezünk. Játék, amelyben bűn nem részt venni: olyan neveket ismételni, amelyekhez senkit nem tudunk társítani, olyan ismeretlen helyeken járni, ahol esélyünk sincs eltévedni, magyarul olvasni úgy, hogy tudjuk, bizony éppen nem magyarul olvasunk.

Bodor Ádám új regényével átlépte Sinistra határát, hogy a körzet kicsinyes emberi birtokba vétele és leigázása után visszaadhassa azt az emberek nélküli világnak. Annak, amit mi csak hírből ismerünk, s annak, amit egészen egyszerűen egy életen át keresünk.

De persze csak akkor tudjuk meg, hogy végül mi is az, amikor már amúgy mindegy.

(Bodor Ádám: Verhovina madarai. Magvető Könyvkiadó, 2011.)