Újabb világháborús film az Oscarért

Közeleg az Oscar-díj-kiosztó. A legjobb idegen nyelvű filmek versenyében az idén egy igen figyelemre méltó történelmi film is ringbe száll.

In Darkness (eredeti cím: W ciemnosci) a film címe. Sötétben. Több szempontból is. Nem csupán arról van szó, hogy sötét bűnökkel terhes korba kalauzolja nézőit Holland kamerája, hanem ténylegesen a sötétség válik a film egyik meghatározó elemévé – illetve két világ, a fent és a lent, a szabadság és a bezártság közötti ellentét bemutatása.

Pozitív jellemfejlődés

Lembergben járunk. A város ma Lviv néven egy darabka emlékzuga a Monarchia eleganciájának, ahol a világégés előtt vallásilag és etnikailag is sokszínű, kulturálisan pezsgő élet folyt. Itt él a monumentális filmalkotás főszereplője, Poldek. Katolikus és lengyel (a kettő persze akkor és ott ugyanazt jelentette), nem mellesleg elég sötét jellemnek tűnik első ránézésre. Piti tolvaj, egyébként pedig a csatornát karbantartó munkások nem éppen kifinomult életét éli – munkája és a „fusizás” szerencsésen egészítik ki egymást, hiszen a lopott szajrét könnyű elrejteni a föld alatti csatornarendszer útvesztőiben.

Amikor minden rosszra fordul, hősünk élete is váratlan fordulatot vesz. Új oldaláról mutatkozik be: a csatornába menekíti az üldözött zsidókat. Persze először anyagi érdekek mozgatják, de nem Poldek az első olyan hős a lassan önálló műfajként kezelhető holokausztfilmek sorában, akit kezdetben nem makulátlan célok vagy belső erkölcsi parancsok mozgattak. Elég csak Schindlert említeni, ha közismert nevet szeretnénk felhozni példaként.

Értelem vagy érzelem?

A főszereplőt megformáló Robert Wieckiewicz remek választás volt a szerepre: korábban többször is volt alkalma már bizonyítania különböző lengyel filmekben, hogy jó érzéke van a simlis szereplők megformálásához, ám képes a többrétegű karakterek eljátszására is. A nemzetközi koprodukcióban készült filmet eddig alapvetően jól fogadta a kritika, bár olvasható olyan vélemény is, hogy talán kicsit túl érzelmesre sikerült a film, és kevésbé képes visszaadni a szélsőséges helyzetre adható lelki reakciók sokféleségét úgy, ahogy azt Holland bizonyos munkáival korábban tette.

A kérdés nem csak esztétikai, legalábbis nehéz szétválasztani a műfajba tartozó filmek tetszeni akarását vagy látványos megvalósítását attól a kérdéstől, hogy vajon a néző értelmét vagy az érzelmeit kell elsősorban a hasonló témát feldolgozó alkotásoknak megragadniuk. Az igényesség és a műgond ebben az esetben nem feltétlenül elég. Másképpen mondva, a kérdés az: magával ragadjon, vagy igyekezzen a távolság megtartására is ösztönözni a sötét történelmi korszakokról forgatott film, hiszen annak ellenére, hogy a történet fordulatos – és van valóságalapja, például Holland filmje esetében is –, nem mesét, nem pusztán fordulatos sztorit nézünk. Hogy a kérdés mennyire nem bagatell, jól példázza, hogy a közönség és a kritika is hajlamos a holokausztfilmek vagy a tágabb értelemben vett világháborús filmek ürügyén erős véleményeket és vádakat megfogalmazni és utólag kikezdeni egy-egy mű hitelét – joggal vagy alaptalanul.

Az utóbbi évek során ennek egyik példája volt az a vita, amelynek a lángja Lengyelországban csapott magasra, és amely A zongorista című, nagy sikerű Polanski-film kapcsán robbant ki. A polémiának Agata Tuszynska könyve volt a kiváltó oka. Tuszynska Wiera Gran zsidó énekesnő életét dolgozta fel, aki a 30-as évek Varsójában kezdte pályafutását az éjszakai életben. A könnyű műfajokban ismertté vált dizőzt megvádolták azzal, hogy kollaborált a nácikkal, amit ő következetesen tagadott, miközben többször is úgy nyilatkozott, hogy Wladyslaw Szpilman, vagyis A zongorista című film hőse, akit viszonylag közelről ismert az éjszakából, korántsem volt az a pozitív személyiség, ahogy Polanski megörökítette a filmvásznon.

Megújul a zsáner

A lengyelek persze nem mostanában kezdték a múlt mozgóképes feldolgozását. Nem csak a helyszínek hasonlósága miatt, de fontos előzményként említhető Wajda örökbecsű Csatornája, és Holland életművében is kiemelt szerep jutott a világháborús történések elbeszélésének (lásd keretes írásunkat). Mostani filmje azonban még inkább párhuzamba állítható azokkal az utóbbi években készült filmekkel, melyek a világháborús vagy holokauszt témájú zsánereket értelmezik újra – akár a formai megvalósítás, akár a témaválasztás szempontjából. Ha nem is olyan elrugaszkodott példája ennek az irányvonalnak, mint a Becstelen brigantyk, a Daniel Craig főszereplésével készült Ellenállók (Defiance) például szintén új nézőpontból közelíti meg az eseményeket azzal, hogy a harcot felvevő zsidókat mutatja be a sorsukat elfogadó áldozatok helyett. És hogy valami egészen biztosan változik, jól jelzi a The Way Back című film sorsa és fogadtatása is. A Gulág-témájú film – mely egyúttal egy hihetetlen szökéstörténet is – alkotóinak bizonyos ellenállást le kellett küzdeniük ahhoz, hogy munkájuk megvalósulhasson, ami mutatja, még korántsem övezi az a figyelem a kommunizmus rémtetteit feldolgozó alkotásokat, mint ami kijárna a komor témának, a film pozitív fogadtatása pedig arról árulkodik, hogy ez a mellőzöttség végül a nézői kíváncsiság felkeltése terén mégis megtérült. Kérdés, az idén a zsűritagok mennyire lesznek kihegyezve a szokatlan világháborús történetekre.