Világháborús történet, fölényes Kodállyal

A balettnövendék Erdélyi Hajnalt és az Operaház műtermében dolgozó édesapját csak egy függöny választotta el a zeneszerzőtől. Tulajdonképpen szobatársak voltak az Operaház pincéjében.

Megalkuvás nélküli, profi csapat lehetett a háború előtti (és utáni) Operaház, legalábbis ilyen emlékeket őriz róla az akkor alig tízéves Erdélyi Hajnal: Oláh Gusztáv főrendező még azt is észreveszi, ha a balettnövendék jelmezéből kilátszik egy ziherejsztű, az „ügyért”, az előadásokért pedig nem drága semmi, az átvérzett balettcipők sem.

Ezeken a dolgokon a háborús idők és az azt követő kínkeserves újjáépítés sem változtatott. Csak éppen próbák nem voltak egy darabig, helyette levonult mindenki az Operaház óvóhelyére, és ott folytatta a tökéletesen szervezett bohéméletet. Operaáriás reggeli ébresztővel, esti előadásokkal, jobb napokon lóhússal. A skorbut és a bombázás majdnem mellékesnek tűnik, a személyes tragédiák is túlélhetővé válnak, és ennek – a színházban megszokott profi szervezésen kívül – az volt a titka, hogy az opera család volt. „Én az Operaházban nőttem fel” – írja a szerző még a könyv legelején. Ez a család segíti át édesanyja elvesztésén, a háborún és a háború utáni zűrzavaron, amikor a művészek azonnal nekilátnak eltakarítani a romokat, és amint lehet, kikerül az első előadás plakátja is.

Amikor összecsukjuk ezt a kis könyvet, az az érzésünk támadhat, hogy minden szörnyűség dacára a háborús mindennapok is csak mindennapok voltak. És talán éppen a gyerekek voltak azok, akik a legjobban viselték a hányattatásokat. Az Emlékkönyv az Operaház óvóhelyéről szerzőjének is több a kedves emléke, mint a rettenetes. És az is fontos, hogy a háborús Budapestnek egy olyan kis szeletét örökíti meg, amiről nagyon kevés forrás maradt fenn, ilyen személyes emlék pedig biztosan nem. Azok közül, akik itt vészelték át az ostrom napjait, már csak hárman élnek, írni pedig nem írt még senki erről a különleges helyről. A több-kevesebb ideig itt lakók számát néha ötszáz, néha kétezer főre becsülik, pontos névsort is csak Erdélyi Hajnal próbál meg közölni, emlékezetből. Itt élt, és a romeltakarításkor itt talicskázott a színész Sárdy János, és a pincében lakott az ostrom idején Kenessey Jenő zeneszerző és Orosz Júlia énekesnő is. Aki talán a legérdekesebb lehet az olvasónak, az maga Kodály Zoltán. Ha nem is lapozunk előre emiatt, azért talán várjuk, mikor bukkan fel végre ennek a kis kötetnek a lapjain, hogy első kézből tudhassuk meg, hogyan töltötte a zeneszerző az ostrom napjait.

A Kodályról szóló néhány rövid rész a könyv egyik meglepetése. A balettnövendék Erdélyi Hajnalt és az Operaház műtermében dolgozó édesapját csak egy függöny választotta el a zeneszerzőtől, tulajdonképpen szobatársak voltak. „Egyáltalán nem vettek részt a közösség életében, sőt nem is igen jöttek elő onnan – írja Erdélyi Hajnal Kodályról, aki feleségével és cselédjével osztotta meg a félszobát. – Ha néha ki is jött a Mester, senkivel nem állt szóba. Még csak nem is biccentett vissza. Átnézett mindenkin. Nem emlékszem pontosan, hogy ők mikor költöztek ki, de az biztos, hogy legalább egy hónapot egy szobában laktunk, és egyszer nem fogadta a köszönésemet.” Egy nagy formátumú embertől – főleg egy nagy pedagógustól – talán nem egészen ezt várja az ember. Részletkérdés, de teljesebbé teszi a képet, akárcsak a háborús Budapest (és az Operaház) történetének képét Erdélyi Hajnalnak ez a néhány emléke.

(Erdélyi Hajnal: Emlékkönyv az Operaház Óvóhelyéről,
Corvina Kiadó, 2011)