Férfiak kaptatnak kerékpárral az emelkedőn. Kemények, sportosak. Szétnéznek: ez a világ leggyönyörűbb tája, mondja az egyik. Pedig a táj, amit látunk, kopár, és szinte csak a vér áztatja, igaz, az sűrűn. Ugyanezek a férfiak később egy kerti partin birkóznak. Temetésre járnak. Meg ügyvédhez. Stírölik a nőket. Keveset beszélnek. Annál többet lapogatják egymás hátát és markolásszák a fegyverüket, úgy, mintha az… szóval kemény és macsó közeg az izraeli terroristaelhárítóké. A film első felében az ő életükből leshetünk el árulkodó pillanatokat. Yaron, a rend fiatal őre is közéjük tartozik. Nem rossz gyerek, vagyis nem rosszabb, mint a többiek. A legfontosabb a bajtársiasság. Össze kell tartani, még annak árán is, ha a bevetés közben elkövetett túlkapásokat – civil arabok kiiktatása – egy emberként kenik rá társukra, akinél tumort diagnosztizáltak. Neki már úgyis mindegy. Az bele is törődik. Ebbe is. Meg hát a bajtársiasság. Izrael földjén össze kell tartani, különben minden szétesik. Ha más nem, annak a látszatnak a maradéka, hogy ez egy normális ország. Yaronnak gyereke lesz. Élni kell.
Ez az ország nem normális, ebben az országban ordítóak a különbségek – gondolja a kőgazdag tinilány. Csak rabszolgák vannak, meg gazdagok. Marad a forradalmi költészet, amit vérrel kell írni. Társaival kitervelik hát két gennyesen gazdag népnyomorító vállalkozó elrablását. Az akcióra akkor kerítenek sort, amikor az egyik nagykutya éppen lánya esküvőjét ünnepli. A párhuzamosok egy szálloda alagsorában találkoznak, ahová a fiatalok a túszokat hurcolják. Tévéseket követelnek, hogy komoly, már-már tudományos szeminárium jelleggel megalkotott kiáltványukat beolvashassák. A tévések helyett fényképészek érkeznek, az oktondi későkamaszoknak pedig nem esik le, hogy a képek nem a sajtónak mennek, hanem a halállista illusztrációjának szánják őket. A túszok megmenekülnek. Ők tartják össze ezt az államot – mondja a kommandósok parancsnoka, és beosztottjai, köztük Yaron is, gördülékeny összmunkával lövik fejbe a romantikus lázadókat. Megvolt a szükséges véráldozat az ország jövőjének oltárán. Azt a jövőt védték meg, amiből nemcsak a filmben látott fiatalok nem kértek, hanem a film ottani bemutatása idején utcára vonuló több százezer mai izraeli fiatal sem.
A film a megosztott, militáns, fegyverét markolászó, macsótempójú és az egyre inkább kiüresedő hagyományokkal és a kapitalizmus mindenhatóságába vetett hitével kérkedő Izrael felett mond komor ítéletet. Emlékezetes képek, jól eltalált beállítások. Villanófények a kortárs Izraelről. Kevés szó, fojtogató atmoszféra, a csend poétikája a vásznon – mintha a Ken Parkot rendező Larry Clark vagy éppen Gus Van Sant fogott volna akciófilm forgatásába. Érdemes megnézni.
(A rend őre – színes, feliratos, izraeli filmdráma, 105 perc, 2011. Rendezte: Nadav Lapid. Forgalmazza: Anjou Lafayette)
…s a többi zsaru:
A rend őre nem klasszikus zsarufilm. Már ha létezik ilyen kategória. Mindenesetre elmondható: Nadav Lapid filmje semmiképp sem illeszkedik a rendőrös mozik sorába – nem a rendőri munka viszontagságait kívánja bemutatni, és nem is a fakabáton való poénkodás szándéka vezette a rendezőt. Az elmúlt jó pár évben azonban számtalan olyan alkotás született, ami a rend őreinek életét szokatlan vagy éppen vicces szemszögből tárja elénk.
1. Ami mindent visz: Vaskabátok (2007)
Nicholas Angel okosabb, mint Sherlock Holmes, fittebb, mint James Bond és szívósabb, mint Churchill. Annyira jó, hogy az már kínos a londoni testületnek, száműzik hát vidékre egy olyan kisvárosba, ami joggal hódítja el évről évre az év települése címet. Angel először attól tart, szolgálat közben veszti majd életét: halálra fogja unni magát. Ráadásul megkapja a dagi Dannyt is társul, aki folyton idióta kérdésekkel nyaggatja. A városkában azonban fura „balesetek” történnek. Lehet, hogy a békés felszín alatt sötét titkok rejteznek? A nyomozás olyan fordulatot hoz, ami túltesz a legvadabb képzelgéseken… Tökéletesen kitalált sztori, poénok pergőtüze, hamisítatlan angol humor látványos képi elemekkel felturbózva: kihagyhatatlan. Nem is beszélve a Simon Pegg–Ninc Frost páros klasszikusokat megszégyenítő vígjátéki duettjéről, de a legkisebb szerepben is hatalmas alakításokat láthatunk.
2. Svédcsavar: Zsernyákok (2003)
Mit tegyünk, ha annyira lecsökken a bűnözési ráta, hogy „fent” úgy döntenek: nincs többé szükség rendőrőrsre a településen? Hát vegyük kézbe mi a bűnözést, ha már ebből szerezzük a megélhetést… Így is tesznek a svéd kisváros yardjai, akiknek a legkomolyabb fejtörést eddig az okozta, kettő vagy három hot dogot toljanak be az arcukba. Innen azonban nincs megállás, a helyi hülyékkel kivitelezett bűnözési hullám átcsap hőseink feje felett, úgyhogy lassan már a rend igazi őreivel, a városra szabadított kommandósokkal is fel kell venniük a harcot. Fergeteges és bájos móka, remek karakterekkel.
3. Egy piszkosul beteg film: Mocskos zsaru – New Orleans utcáin (2009)
Valószínűleg Nicolas Cage ügynöke fejében egy nap megfogant a gondolat: ha már kliense általában csak bambán maga elé meredni képes a filmvásznon, akkor olyan szerepet kell találni, ahol más dolga nincs is. És bingó! Ebben a filmben ugyanis joggal néz üveges tekintettel maga elé hősünk, hiszen annyi drog van folyamatosan a szervezetében, mint egy mexikói keresztelő mulatságon. Hősünk rossz zsaru: először a gerincbántalmaira szedi a szert, de aztán már gyakorló junkieként viselkedik. Csal, hazudik, lop, és ott csíp le egy kis anyagot, ahol tud. Piti fogyasztókat szabadít meg a betevőjüktől, vagy éppen nehézfiúkat játszik ki. És közben még nyomozni is van ideje, meg a prosti szeretőjének az életét egyengetni. Elmebeteg film, annyira képtelen helyenként, hogy az már jó.
