„A gumibottal hadonászó rendőrt jóval könnyebb utálni”

Ki számít kalóznak? Lehetett volna okosabb a zeneipar? Eltűnnek-e a könyvkiadók? A kalózpártok az új zöldek? Interjú Bodó Balázzsal.

– Kevesen vannak, akik szívesen vallják magukat kalóznak, de ha úgy vesszük, mindenki az, aki nem legálisan jut hozzá mondjuk a kedvenc sorozatához vagy kedvenc énekese legújabb slágeréhez. Ki számít ma valóban annak?
– A fogalomnak rengeteg olvasata lehet a Karib tenger kalózai című film által sugallt képtől az aktivistákon át a szomáliai halászokból lett megélhetési kalózokig. Az a kérdés, hogy ki a kalóz vagy ki nem, nem vezet igazán sehová. Ha arról beszélünk, mi legális és mi nem, illetve mi etikus és mi nem, máris előrébb vagyunk. Amit a Sony csinált például Whitney Houston halálával, amikor egyből megemelte a dalainak az árát, legális, de nem etikus. Amit Pálfi Gyuri csinált a legújabb filmjével, az nem legális, de etikus. Ha megvehetném a terméket, de inkább letöltöm, az nem is legális és nem is etikus. Ha valaki olyasmit tölt le, amit amúgy a piacon nem lehet fellelni, nem legális, amit tesz, de az már kérdéses, vajon etikus-e. És persze etikus és legális, ha a terméket a boltban veszed meg. Szóval az igazi kérdés az, hogy a legális és az etikus tevékenységek mennyire esnek egybe. Úgy tűnik, ma ezzel komoly gondok vannak.

– Támadni vagy támogatni kell az ACTA-t?
– Erre is nehéz válaszolni. Bármely szabályozás bevezetésének a hatástanulmányok elkészítése az első lépése. A baj az, hogy Magyarország anélkül írta alá ezt az egyezményt, hogy tisztázott lenne, melyek a pozitív és a negatív hozadékai a különböző piaci, társadalmi csoportok számára.

– Olyan vád is felmerül az ACTA kapcsán, hogy ezzel Amerika a saját szerzői jogrendszerét akarja a világra kényszeríteni.
– A világ két legnagyobb szellemi tulajdon exportőre az Európai Unió és az Egyesült Államok. Nekik nyilván nagyon konkrét elképzeléseik vannak azzal kapcsolatban, hogyan kellene megakadályozni az általuk előállított szellemi termékek lopását és terjesztését. A saját logikájuk szerint teljesen racionálisan járnak el.

– A SOPA (az online kalózkodás elleni törvénytervezet) végül elhasalt az amerikai törvényhozásban, sőt meglepő módon az előterjesztői is beismerték, hogy a politikusok nem voltak felkészültek a kérdést illetően. Úgy tűnik, hogy a politikusok ismerethiányban szenvednek, ha a fájlcsere jelenségéről van szó.
– Ebből a szempontból is nagyon érdekes Larry Lessig története. Először megtámadta az amerikai bíróságokon a szerzői jogi törvényt, sikertelenül. Majd kidolgozott egy alternatívát, aminek célja, hogy a szerzői jog eszközeivel biztosítson szabadabb felhasználási környezetet (ez a Creative Commons – a szerk.). Ez nagyon sikeres lett. Rájött, hogy a törvényhozás jelenti a fő problémát, ahol nagyon komoly lobbipénzek mozdulnak meg, éppen a szellemi tulajdon alapú iparágak, mint a gyógyszeripar vagy a szórakoztatóipar részéről azért, hogy saját kényük-kedvük szerint alakítsák a szabályozást. Ezért belekezdett egy komoly politikai reform kidolgozásába, ami azt az intézményesült politikai korrupciót kívánja felszámolni, ami a kampánypénzekben testesül meg. A jelenlegi rendszer ugyanis már nem arról szól, hogy különféle társadalmi érdekek ütköznek egymással, a politikus meg szakpolitikai döntéseket hoz.

Bodó Balázs: Ebben a küzdelemben azon múlik a győzelem, hogy ki tud több kampánypénzt adni

Fotó: Máté Péter

– De miért törik bele a politikusok bicskája a tartalommegosztás és a fájlcsere témájába?
– A fájlcsere technikai, gazdasági, jogi valamint társadalmi kérdés egyszerre. Viszont a politikai elit, ami ebben a kérdésben dönt, ezek közül egyhez, vagy egyhez sem ért. Már azt is alábecsülték, mekkora támogatása van az ilyen szabályozások elleni tiltakozásoknak.

– Távol álljon tőlem, hogy a politikusokat védjem, de tény, kevesen látnak tisztán ezen a téren, ráadásul csupán tíz éve beszélhetünk illegális fájlcseréről. Mit tehet egy politikus túl azon, hogy elkezd, teszem azt, lelkesen torrentezni?
– Például azt, ami most az ACTA kapcsán is történt, vagyis csökkenteni a tempót. Nem úgy kéne gondolkodnia, hogy ha jön egy lobbista, akkor mögé áll, mert akkor milyen jó lesz. Meg kellene értenie, miért is mentek ki az emberek az utcára, bár tény, sokszor ők maguk se tudják.

– A küzdelem bizonyos szempontból a régi szórakoztatóipari lobbi és a sokat emlegetett „facebook nemzedék” között is zajlik. Csakhogy a Facebook, ahogy a Google és a Yahoo! is amerikai vállalat, ráadásul szintén azon dolgoznak, hogy zárt rendszereket, alternatív világokat hozzanak létre. A romantikus lázadás ennek fényében már nem is annyira romantikus.
– Valójában két iparág küzd egymással: az internet- és a régi médiaipar. És nem csak a Google-ról meg a Facebookról kell itt beszélni, hanem az összes olyan internetszolgáltatóról, amelyek a tervezett szabályozásoknak a rosszabbik végén állnak, hiszen rájuk hárul majd a csendőr szerepe. Ebben a küzdelemben azon múlik a győzelem, hogy ki tud több kampánypénzt adni, kinek sikeresebb a lobbitevékenysége. De nagyon fontos szempont, hogy a népszerűség kinek az oldalán áll. Ebben a pillanatban – épp az elmúlt tíz év balfogásai miatt – a tartalomipar a mumus szerepébe kényszerült, az interaktív oldal – ide értve a Facebookot például – viszont a hős szabadságharcos szerepében tetszeleghet.

– Mitől vonzóbb a Facebook, ami szinte már egy második internetként működik, csak éppen a saját szabályait kényszeríti rá az összes felhasználójára?
– Van egy New York-i jogász, aki azt mondja, hogy a Facebook maga a rabszolgaság. A Google is többet tud rólad, mint te magad, tudja, mire kerestél két hete kedden délután 4 órakor. Ez a fajta hatalom a foucault-i hatalom, amikor megszokjuk és elfogadjuk a megfigyelés tényét, nem lázadozunk ellene. A gumibottal hadonászó rendőrt jóval könnyebb utálni.

„Nem azért nem születik megegyezés, mert nem akarják, hanem mert a jogosultak nem szívesen mennek bele
olyan kompromisszumba, ahol nem ők diktálják a feltételeket”

Fotó:Máté Péter

– Az ACTA ellen több országban is az utcára vonultak a fiatalok. Egyes vélemények szerint nem lehet komolyan venni ezt a mozgalmat, hiszen csak egy durcás reakcióról beszélhetünk, aminek kiváltó oka az ingyenességhez való görcsös ragaszkodás, de semmilyen pozitív üzenet nem fogalmazódik meg.
– A kérdés az, hogy miért zajlik ez a küzdelem. Más ennek az egésznek az optikája mondjuk a Szilícium-völgyben. Egy ismerősöm most jött onnan vissza. Beült a Stanford üzleti karán az egyik előadásra, ahol az előadó megkérte a hallgatókat, tegye fel a kezét közülük az, akinek van vállalkozása. Mindenki feltette. Majd azt kérte, hogy tegye le a kezét, akinek tíznél kevesebb vállalkozása van. A négyszáz fős hallgatóság felének maradt fent a keze. Tehát létezik egy olyan kreatív osztály, aminek a tagjai az internetre és a számítógépre úgy tekintenek, mint a saját szabadságuk és vállalkozásuk sikerének legfontosabb feltételére. Nekik egyáltalán nem mindegy, hogy egyenlő pályákat és egyenlő esélyeket biztosít-e a digitális környezet. Joggal érvel például a Wikipedia kitalálója azzal, hogy amennyiben a törvényhozás által most elképzelt környezetben kellett volna elindulnia ezelőtt tíz évvel, akkor esélye sem lett volna az elrugaszkodásra. Vagyis az amerikai tiltakozók látják azt, hogy az innovációhoz szükséges, hogy ne legyen mód beavatkozásra, legalábbis egy darabig. Magyarországon ez a kreatív osztály és vállalkozói kultúra nem létezik, ezért sem látunk tiltakozást.

– A könyvedben azt írod, a zeneipar válsága amúgy is bekövetkezett volna.
– Teljesen egészséges üzleti modell volt a CD, és ha ez a fejlődés végigmegy – elterjed a minidisc például –, akkor minden ment volna a maga útján. Az ő szempontjukból az tényleg dráma, hogy elveszítik a teljes kontrollt, hiszen évtizedek alatt megszerezték a globális piac orbitális részét, és ez kezd kicsúszni a kezükből. Már nem tudják többé befolyásolni a keresletet és a terjesztést. De hogy a többi szereplőre, például az alkotókra, a közönségre, a különféle közvetítőkre és a koncerthelyszínekre ez jó vagy rossz hatással van, nem lehet egyértelműen megmondani. Alapvetően minden azon múlik, hogy ki hogyan tud élni a lehetőséggel.

– Felkészülhetett volna jobban minderre a lemezipar?
– Nem hiszem, hogy tudott volna másként viselkedni. Ez az iparág egy tanker, ami nem tud megállni egy perc alatt. A kalózkodás erre is jó párhuzam, hiszen a nagy hajókat is könnyű motorcsónakokkal ostromolják a szomáliai kalózok.

– Beszéljünk még a politika és a kalózok kapcsolatáról. Léteznek már kalózpártok. Van hasonlóság a zöld mozgalmakból kialakult pártok és a most formálódó kalózpártok között?
– Nagyon sok párhuzam van a zöld pártokkal. Ezek a pártok azt mondják, hogy van egy fizikai környezet, a természet és az épített környezet, amit lehet kizsákmányolni vagy fenntartható módon használni. Ez a párhuzam érvényes a digitális környezetre is. Fenntartható-e egy digitális „ökoszisztéma” akkor, ha jönnek olyan szereplők, akik megpróbálják kisajátítani és szabályozni azt? A kalózpártok politikai mondanivalója szerintem nem arról fog szólni hosszú távon, hogy szabad-e letölteni vagy sem, hanem hogy milyen állapotban van ez a digitális környezet, hogyan tudjuk kialakítani azokat a közös szabályokat, ami mindenki számára kedvező alternatívát tud biztosítani.

– A fájlcseréléssel beköszöntő korszakot sok szempontból az ingyenesség élteti. Mégis, miből lesz pénz, hogyan tehető pénzzé egy kulturális termék, alkotás?
– Amikor elkapnak egy-egy nagyobb kalózt, akkor arról számolnak be a hírek, hogy az illetőnek helikoptere vagy éppen Rolls-Royce Phantomja volt, miközben egy ingyenes kalózszolgáltatást üzemeltetett. Ezek szerint van pénz a kalózszolgáltatásokban, ebből én azt a következtetést vonom le, hogy nem az a baj, hogy az emberek nem hajlandak fizetni, hanem valahogy nincsen megállapodás a tartalmak tulajdonosai és az alternatív forgalmazók között.

– Akkor az olyan szolgáltatásoknak van jövője, mint az amerikai Hulu oldal, ahová a kiadók töltik fel a tartalmakat némi, nem túl nagy előfizetési díjért cserébe?
– Egyértelműen. A kulcskérdés az, hogy ki fogja a feltételeket diktálni. Az I-Tunes esetében a kérdés például úgy csapódik le, hogy a Sony vagy az I-Tunes szabja meg az árakat. A jogosultak eddig ahhoz voltak hozzászokva, hogy aki a szellemi tulajdont birtokolja, az mondja meg az árat. Most viszont arról szól a történet, hogy vannak olyan nagy alternatív elosztó központok, akik nem fogadják el ezt az árat, hanem már maguk is ármeghatározó szerepben vannak. Azt mondják, hogy ennyi egy dal ára, és ha ez nem tetszik, akkor nem áruljuk. Mindig azt kérdezem a magyarországi kalózok elleni jogászoktól, amikor arról beszélnek, hogy megint sikerült bezáratni egy fizetős kalózoldalt, hogy azt miért nem kérdeztétek meg tőle, hogy esetleg nem akarja valahogy legalizálni a tevékenységét? Mindenki sok pénzt keres a jogosultakon kívül, de nem azért nem születik megegyezés, mert nem akarják, hanem mert a jogosultak nem szívesen mennek bele olyan kompromisszumba, ahol nem ők diktálják a feltételeket. Így viszont hosszú távon elvesztik az összes olyan jövedelmet, amit meg is szerezhettek volna.

– Sokan örvendeznek, hogy lassan megszűnnek a gonosz, pénzhajhász kiadók, és végre a szerző közvetlenül juthat el a közönségéhez. A zeneipar után most már a könyvkiadók is retteghetnek.
– Három alternatíva van. Ebből az egyik a teljes pusztulás.

– Tényleg elképzelhető ilyen forgatókönyv?
– Teljes mértékben. Mindjárt rátérek a másik két lehetőségre, abból világossá válik. Van a szerzői jognak egy etikai alapvetése, mi szerint adott a termelő és a fogyasztó között egyfajta kölcsönös tisztelet. A szerző alkot, az alkotását megosztja a piaccal, az pedig valamelyik módon kifejezi a tiszteletét és a szeretetét úgy, hogy ad érte valamit. Mindketten önkéntesen vesznek részt ebben. De azt látjuk, hogy például amikor a Sony megemeli a Whitney Houston számok árát a haláleset után, akkor felrúgja ezt a kölcsönös tiszteletet. Ettől kezdve nehéz amellett érvelni, hogy a fogyasztó viszont viselkedjen tisztességesen. A kérdés az, hogy ki legyen ma az, aki a fogyasztót összeköti a szerzővel. Ha az egy láthatatlan infrastruktúra, mint mondjuk az Amazon, aki nem akar befolyást gyakorolni az alkotóra, hanem csak piacot biztosít, akkor az a szerzőnek jó, hiszen minden egyes tranzakcióból leesik neki valami. Az ilyen közvetítő nem akar nevet szerezni magának. A másik út az, hogy a kiadó márka akar lenni, akire ugyanúgy odafigyelnek, mint a szerzőre. A tévézésből vett példával: ott van Dr. House, ő az, akivel a néző kapcsolatban áll, és neki édesmindegy, hogy melyik csatornán nézi. Azok, akiknek nem sikerül vagy irányadó márkává válniuk, vagy láthatatlanná, mint az Amazon, azok feleslegesek lesznek és eltűnnek.