Első találkozásom a morfománokkal még alig az egyetem után történt, amikor pár társammal még csak próbáltuk feltérképezni a kortárs művészeti szcénát. A „morfik” ekkor még újak voltak, és néhány fiatal fotós összeállt, hogy sejtelmes képeket készítsen a komáromi erőd falai között. A társulat vezetője, Bérczi Zsófia is közéjük tartozott, mintegy szellemi vezető, és a projekt több kiállítást is megélt. A részt vevő fotósok Szalontai Ábel, Fabricius Anna, Kudász Gábor Arion, Rákossy Péter, Tóth Szilvia, Réthey Prikkel Tamás és Bérczi Zsófia voltak, s a mostani előadás eredetije is megszületett rövidesen, 2006-ban. Akkor a Trafó fogadta be az Élőkép Társulat Lepkévé válás című darabját. Aztán valahogy lecsengett ez a morfomán ügy annak ellenére, hogy a lendületes kezdés akkor többet sejtetett.
Amikor a Lepkévé válás előadására kaptam meghívást 2012 januárjában, immár tanítványaimtól, már valójában nem is tudtam, hogy mire megyek. Teljesen elfelejtkeztem a morfománokról. Amikor azonban megjelent az első „morfi”, már gyanakodni kezdtem. A végén Zsófi megjelenésével esett csak le, hogy igazából régi kedves ismerőseimet látom viszont, és hogy én tulajdonképpen már találkoztam velük, csak épp másik médiumban: fotókiállítás képében. A Szkéné színpadán egy költői, meditatív, intermédiás színházi látványprodukciót láthattunk, ami minden műfaji határon túl valójában fény, test és látványjáték. Egy mese arról, hogy a Nagy Szellem, keresve beteljesedését, napról napra újra- és újraálmodja magát, s minden fázisban tökéletesebbre alakul korábbi formája.
Ennek megfelelően a kezdetben csak nagy drapériák és felületek hullámaként megjelenő táncos alakok nyernek fokozatosan egyre kifinomultabb formát. Az egybefüggő drapériákba bújó táncosok – morfománok – állatokat, köveket, hullámokat, természeti – és rövid időre mesterséges – jelenségeket is megjelenítenek. A történet indítása gyönyörű, mondhatni, frenetikus, majd a közepénél az előadás kissé statikus lesz. A szöveg és mozgás korábbi finom szövete, költői egysége megszakad. Önmagyarázata, miszerint a morfománok egyfajta evolúciós véglények, akik bolygóról bolygóra utaznak, sajnos eléggé kilóg a darabból, hiszen nem kell semmi apropó, semmi magyarázat a morfománok létezésére. Ők vannak. A keleti bölcsességeket is idéző költői szövegkörnyezet egymagában, az álomszekvenciák együttese pedig tökéletesen megmagyarázza az egészet, nincs szükség mikrochip méretű információk intergalaktikus utazására.
Bérczi Zsófia – természettudós, csillagász édesapja jóvoltából – már NASA-szakemberek előtt is bemutathatta munkáját, amiben a vizuális, színpadi művészetek ötvöződnek, s amelynek gondolati szövetét valamiféle költői evolucionizmus adja, ami épp az előadás szépségei miatt (és eltekintve a direkt „véglények előadta” párhuzamos monológtól) sokkal inkább egy barokk költeményként rögzül az emberben. Az első, még 2006-os morfomán akció kicsengése is úgy hangzott belőlem, hogy „a morfománoknál a mitológiai tárgyú históriafestészet ideája, egyfajta reneszánsz eszmény jelenik meg. Az a művészi hozzáállás, mely a barokk és a klasszicista művészetben végig meghatározó volt, s melyben arány és lépték, tartalom és forma harmonikus egységének megteremtése dominál”.
Az okoskodás helyett azonban a „barokk” sokkal inkább a költői mélységben sejlik fel. Ahogy Pedro Calderón de la Barca 1638-as költeményében megénekelte: „que toda la vida es sueño, / y los sueños, sueños son”. „Az élet, mint egy álom, / egy álom álma csupán.” Hasonló gondolatban éri el az előadás is (sajnos relatíve hamar) gondolati csúcspontját: „Az ember nem a legszebb állat, hanem az állat legszebb álma csupán.” Ennek nyomán az ember egyik, ha nem is a legszebb, de kétségtelenül kellemes álma, ha színes morfomán.
(Lepkévé válás – Konspiráció; az Élőkép Társulat előadása a Szkéné Színházban, január 20. Rendező: Bérczi Zsófia)
