A karikatúra kegyetlen műfaj: a túlzás vagy éppen a hiány élteti, a túl kerek vagy túlságosan is szikár formák, a nagy orrok és az aránytalan végtagok. Az biztos, hogy sem az ókor, sem a középkor nem vetette meg a humort, mégse volt számukra magától értetődő, ami nekünk banális: az elrajzolásokkal a személyiségjegyeket is ki lehet fejezni. A karikatúra felfedezése így az „igazi” portréfestők felbukkanásának köszönhető, és igazi diadalmenete épp ezért akkor kezdődött – vagyis a reneszánsz idején –, amikor már nem a természet szolgai utánzása, hanem a gondolatok kifejezése volt az elsődleges cél. Mondjuk a tökéletes rútság ábrázolása – amiről Leonardo da Vinci groteszk vázlatai tanúskodnak például.
Leonardo groteszk rajzait is számos művész másolta, amihez hozzájárult a szatirikus metszetek egyik legnagyobb mestere, a 18. században alkotó William Hogarth is, aki példaképei között emlegette a reneszánsz mestert. Úgy tartják, az első művész, aki bátorkodott rajztollát a gúny epéjébe mártani, majd kíméletlenül karikírozni azokat, akiket környezete is ismerhet – mondjuk a pápát vagy XIV. Lajost –, Giovanni Lorenzo Bernini volt a 17. században. Bár nevét elsősorban a Szent Teréz extázisa című korszakalkotó szobráról ismerhetjük a tankönyvekből, szatirikus képei már a 18. századtól ismertek voltak az akkoriban divatba jött kulturális turizmusnak köszönhetően.
Az első professzionális karikaturistát Pier Leone Ghezzinek hívták és hasonlóan a mai utcai rajzolókhoz ő is a turisták pénztárcáját célozta meg. A plakátművészet forradalmasításában is hatalmas szerepet játszó mélynövésű bohém, Henri de Toulouse-Lautrec is szoros viszonyt ápolt a gúnnyal, már hatévesen is előszeretettel rajzolt megmosolyogtató fejeket, ezt a szokását később, a kávéházak füstjében pácolódva sem adta fel. A kamasz Claude Monet is ilyesféle – a helyben ismert arcokról készült – rajzok árulásával egészítette ki a zsebpénzét La Havre-ban.
Persze ekkora már – a 19. századról beszélünk – az újságokat is elöntötték a hírességeket kifigurázó grafikus illusztrációk a gúnyos tárcákkal és az irodalmi karikatúrákkal együtt. Ilyen fórum volt a harmincas években induló Le Charivari magazin, itt jelentek meg minden idők egyik leghíresebb karikaturistájának, Honoré Daumier-nek a rajzai – például a kor írófejedelméről, Viktor Hugóról. A karikatúrarajzolásba még a botrányhős költőzseni, Baudelaire is belekontárkodott, aki egyébként is nagy rajongója és méltatója volt a lenézett műfajnak. A Metropolitan kiállítása a mai politikusokat kipellengérező képekből is válogat, mondani se kell, George W. Bush is megkapja a magáét. Azt pedig, hogy a karikatúra története mennyire inspiráló lehet a ma alkotó szatirikus művészekre, jól mutatja Enrique Chagoya képe, ami Obama egészségügyi reformján élcelődik Captain Frederick Marryat 18. századi grafikus stílusának felhasználásával.
S hogy Magyarországon mennyire értékelt műfaj a karikatúra? Ez már egy következő cikk témája lehetne.
