Bukowski Európában

A vén kujon, Charles Bukowski hazalátogatott, közben éjjel-nappal fotózták, aztán pedig megírta – mi meg szerettük, ahogy mindezt eladta nekünk.

Ha valaki Charles Bukowski könyvéből akarja megismerni Németországot, bele se kezdjen az olvasásba, és ezt a cikket is zárja be azonnal. Kezdjük ott, hogy 1978-ban zajlott az út, amelynek során Bukowski ellátogatott Németországba, szülővárosába, Andernachba, és előtte azért útba esett Franciaország is, Párizs, Nizza satöbbi. Hogy még mi, az körülbelül annyira fontos itt, mint hogy én most hol vagyok. Ráadásul útinaplónak útinapló ugyan ez a könyv, de messze nem a kinyalt és jól nevelt turisták számára – ismerve a jó öreg Bukowskit, nyilván messze elkerüli a kultúrtörténeti világítótornyokat. Egyedül akkori barátnője, későbbi felesége, Linda Lee tud hatni rá, hogy ha már itt vannak, lássanak is valamit.

Linda Lee és Charles Bukowski Hamburgban

Forrás: Shakespeare ilyet nem csinált / Cartaphilus

Egyszerű keretbe ágyazta a történetet ez az idegesítő és kibírhatatlan amerikai: az utazás viszontagságai, repülőjegyek elkeveredése és megtalálása, az indulás rezignáltsága és az érkezés mihamarabbi megtörténte. Az út célja néhány felolvasás és tévés szereplés, interjú, vagyis az író könyveinek népszerűsítése. Ahhoz képest, hogy Bukowski saját bevallása szerint odahaza alig ismert, Európában meglepő népszerűség övezi, Hamburgban hatalmas közönség előtt tart felolvasást, címlapok foglalkoznak vele, ő meg saját magával. Az egyik legnézettebb francia irodalmi tévéműsorból például karonfogva kell kivezetni, annyira részeg, hogy felállni is alig tud, de azért kifelé menet még megpaskol egy kopasz, nagy francia írói homlokot. Jellemző vonás, hogy az sem érdekli, kikkel ült egy stúdióban. Másnap persze semmire sem emlékszik, Linda Lee avatja be majd minden előző este történéseibe, aki egyébként ugyanúgy dönti magába a bort, mint Bukowski, s talán maga sem emlékszik semmire.

Szóval a jól ismert hang és szereplő (Hank Chinaski, az író prózájának visszatérő „hőse” itt tulajdonképpen saját maga) köszön vissza Európából is, utóbbi nagy ívben szarik a világra, csak bor legyen és nyugalom, néha elmegy a sör is, de ennek a nyomorult utazásnak legyen már végre vége. Viszont amíg tart az út és a könyv, addig az olvasó az elejtett félbekezdésektől bőven jól érzi magát, mert azért nem fenékig undor ez a könyv, hanem inkább iróniával spékelt ön- és társadalomismereti tréning. Izgalmas példa bőven akad. Amikor 90 éves nagybátyját látogatják meg Andernachban, azt írja: „Kettőnk közül én voltam megfáradt.” (Bukowski ekkor 58 éves.) De az is feltűnő, hogy a normaszegő író milyen csodálattal tekint a francia vámosok fegyelmére.

Bukowski dedikál

Forrás: Shakespeare ilyet nem csinált / Cartaphilus

Mindezt tetézi, hogy az írót és barátnőjét végigkísérte Michael Montfort, szintén német származású fotós, aki a felkérésre készült útinaplót számtalan fényképpel illusztrálta. A kevés, de annál kifejezőbb portré mellett leginkább a bohém és szórakozott–szórakoztató Bukowskit mutatja meg nekünk, tulajdonképpen majdnem úgy, mint egy őrült, alkoholista turistát, akit utazásra kényszerítenek, de csak majdnem – hiszen az átlagos turistáskodáshoz Bukowskinak semmi köze, az biztos. Neki tulajdonképpen csak ahhoz van, amit ír: a hazaérkezés egyik központi tárgya is a „dagadt írógép”, s az, hogy az odahaza ismeretlen írót az amerikai repülőterén három autogramkérő is megtalálja.

A könyvnek persze van gyenge pontja, ami azonban nem Bukowski, hanem a fordítás hibája, s nem a prózai, hanem az epilógusként beillesztett lírai rész egészét jellemzi. Ebben talán egyetlen igazán értékelhető pont van: a Vonatállomás című vers, hát álljon itt és előttünk példának és példaként az utolsó félmondata: „…lehet, hogy az élet néha szörnyű / és néha – mondjuk fair – de / nincs ok a siránkozásra: / a sör egész jó és a vonat is megérkezik.”

(Charles Bukowski: Shakespeare ilyet nem csinált. Cartaphilus, 2011, 2390 forint.)