Ezek a gyerekek nem kegyelmeztek

A mozikban éppen Kevin borzolja a kedélyeket, róla már beszéltünk, de akadnak még ördögi kölykök a filmvásznon. Íme az aktuális válogatás.

Gyomortájéki szorítás: Ómen, a klasszikus

Ez a filmklasszikus komoly hatással van az ember belső szerveire, simán a gyomortájéki szorítás ölelésében tölthetjük el azt a 111 percet, amely során Damien, az ördögi kisfiú rémületes „felcserepedését” követhetjük nyomon. Damient az USA római nagykövete és felesége fogadja örökbe, és bár vannak baljós előjelek, azért arra nyilván legmerészebb álmaikban sem gondolnának, hogy a Sátán fiáról van szó. Az olyan klasszikus gyereknevelési szakkönyvek tárgymutatójában, mint a Dr. Spock-féle Csecsemő- és gyermekgondozástan, felesleges lenne megoldást keresni a helyzetre, így végül egy speciális segítő bevonására kényszerülnek. Hiába próbáltak még számos bőrt lenyúzni később az alapsztoriról, az első Ómen messze felette áll a feldolgozásoknak, amiben nem kis szerepe van Gregory Peck játékának is. Érdekesség: a film elkészítését is számos ördögi véletlen és baleset nehezítette…

Polanski és a Rosemary gyermeke

Roman Polanski ígéretes amerikai karrierje a Rosemary gyermekével kezdődött, amely egy energiától duzzadó lehengerlő erődemonstráció volt. A Lengyelországban és Európában oroszlánkörmeit megmutató rendező 1968-ban készítette el első hollywoodi filmjét. A sztori: a fiatal Mia Farrow apránként rájön, hogy magát a Gonoszt készül világra hozni. A kissé nyugtalanító következtetés levonásáig számos lelki-pszichikai helyzeten kell átesnie, amit Polanski az Iszonyatban és a Kés a vízben című filmjeiben megismert hatásos technikákkal igen érzékletesen ábrázol. A Rosemary gyermeke végső soron ott végződik, ahol az összeállításunk koncepciója szerint kezdődnie kellene, ám az anyját már magzatként „terrorizáló” porontyról szóló történet olyan élesen vésődik be az ember tudatába, hogy nem lehetett kihagyni egy ilyen tematikus blokkból.

Árvaház – a sötét múltú épület újra szedi az áldozatait

Ez a spanyol ajkú film kiváló példa arra, amikor egy viszonylag kommersz műfaj – jelen esetben az enyhén misztikus thriller – az európai filmes látásmód vonzóbbik arcával találkozik. A végeredmény egy dicséretesen visszafogott, a feszültséget és lélektani drámát komoly szaktudással és példás érzékenységgel adagoló mozi: minőségi fosatásnak is mondhatnánk, mert a tucathorrorokhoz képest tényleg képes végig feszültségben tartani a nézőjét, és igen komoly figyelmet vár el maga a rejtélyes sztori is. Már a helyszín is kellően baljós: végy egy üres árvaházat, és költöztess ide egy fiatal házaspárt egy kisgyerekkel – ebből az amúgy közhelyes alaphelyzetből borítékolhatóan rossz sülhet csak ki. Főleg azután, hogy Simon, a kisfiú egy képzeletbeli(?) baráttal akad össze. Nem sokra rá véres, nyomasztó és igen szomorú történet bomlik ki a szemünk előtt. A sötét múltú épület újra szedni kezdi áldozatait. A filmben ráadásul rendszeresen felbukkan egy olyan torz gyerekmaszk is, amelyet ha megvarratunk a nagyival, egy ideig minden horrortematikájú buliban lazán lealázhatjuk a Sikoly-maszkos amatőröket.



Esther nem kedves: Az árva

Az Árva akár egy szívbemarkoló dráma is lehetne egy kedves kislányról, aki fiatal kora ellenére megjárta a poklot, és egy család végre megmenti az árvaházból. Ám a főszereplő, Esther nem kislány, és kedvesnek sem mondható. Kicsit kilóg az eredendően gonosz gyermekkarakterek közül, hisz egy felnőtt nőről beszélünk, aki egy kilencéves lány testében éli az életét. A felvezetés azonban pont annyira hosszú, hogy a végére teljesen el tudunk vonatkoztatni a szomorú bociszemektől és a szörnyű gyermekkortól. Ennek több oka is van, az egyik a jól megalkotott szerep, a másik pedig Isabelle Fuhrman (Esther). A színésznő már első ránézésre is olyan karakter, aki később rémálmainkban fog kísérteni, és örökre a pszichopata fiatal szerepében emlékszik majd rá mindenki.

A káeurópai kegyetlenség: a Witman fiúk

Szász János az Anyagyilkosság című Csáth-elbeszélést ültette át filmre. Sötét, piszkos, pokoli világot fest Szász, a nézőt pedig kiveri a jeges veríték, és abban is fürdik végig. A Witman fiúkból apjuk halála után szinte egyik pillanatról a másikra tör elő a gonosz. Anyjuk alig törődik a gyerekekkel, így fogalma sincs róla, hogy szörnyetegekkel osztja meg otthonát. A magukra maradt fiúk egy önmaguk által felépített világban élnek, saját törvényeik szerint. A kegyetlenség, az erőszak, az ölés művészete foglalkoztatja őket, mértani pontossággal megtervezett állatkínzásaik vezetnek el végül saját anyjuk meggyilkolásáig. A Witman fiúk hasonló karakterek, mint Kristóf Ágota lelketlen, aberrált ikerpárja. Nem is lepődünk meg azon, hogy Szász János legújabb filmje A nagy füzet adaptációja.

Horror-hehere: Dennis, a komisz

Mit keres ez az angyali ábrázatú, szőke loknis kölök az elvetemült, született gonosz gyerekek gyűjtőtáborában? Nézőpont kérdése. Mert lehet úgy gondolni Dennisre, mint egy cuki vásott kölyökre, de nézhetjük úgy is ezt a habkönnyű mozit, mint egy szomorú példát arra, ahogy egy idősödő, valaha sokkal szebb napokat látott színészt (Walter Matthau) megalázó szerepekre kényszerít a nyugdíj-kiegészítésért folytatott küzdelem. A filmben majd 100 percen át kénytelen elszenvedni azt, ahogy egy porbafingó bajkeverő pokollá teszi az életét, és még csak egy makarenkói kokit sem helyezhet el leheletfinoman a buksiján, helyette arra kényszerül, hogy az ellazult arcizmok nyújtotta grimasztechnológia segítségével bekkelje ki a játékidőt. Akinek lakókörnyezetében lakott már a szülők által tévesen értelmezett liberális neveléstől ámokfutóvá felpörgő kiskorú, azt ez a film csak megerősíti majd abban: az ördögi potenciál legtöbbször pont ilyen angyali körítésben bizonyul igazán hatásosnak.

Családban marad: Jófiú

Az Egy ágyban az ellenséget is jegyző Joseph Ruben filmje azt a kérdést boncolgatja, amit talán minden szülő legalább egyszer feltesz magának az életben, annak ellenére, hogy az esetek többségében azért csak a borsóbüfit és nem a vérfoltokat kell vakargatniuk a falról. Hogyan válik velejéig romlottá egy ideális családi környezetben élő kedves kisfiú? Édesanyja halála után Markot (Elijah Wood) nagybátyja és családja fogadja örökbe. Mark unokatestvére Henry (Macaulay Culkin), aki bár az átlaghoz képest jóval zárkózottabb, mégis jó gyereknek számít a maga különc módján. A beilleszkedéshez Marknak is meg kell vívnia saját harcát: édesanyja hiányát újdonsült pótmamája odaadó szeretetével enyhíti. Ám mindezt Henry nem nézi jó szemmel. A két fiú idővel ugyan jó baráttá válik, de a közös csínyek hamar más színezetet öltenek: Henry kegyetlen játékaival tartja rettegésben Markot. A fiú megosztja félelmeit nevelőszüleivel, ők persze, ahogy lenni szokott, nem igazán hiszik el a fiú történeteit. Enyhén szociodarwinista társasjáték veszi kezdetét: Henry ugyanis Mark életére tör, mivel a fiú rájött egy borzalmas titokra… A Jófiú egyértelműen Macaulay Culkin rövid, látványos és zülléssel teli lejtmenetbe torkolló, de annál velősebb pályafutásának a csúcspontja, Elijah Wood karrierje pedig itt kapott egy jó nagy lökést.

Az ördögi leány, avagy a Védtelen gyermek

Reneé Zellweger a sok romantikus vígjátékot követően egy pszicho-thriller főszerepét vállalta el. A Védtelen gyermekben szociális munkást játszik, aki látott már ezt-azt a hétköznapokban, de amikor egy tündi-bündi kislányt alig tudnak megmenteni szülei előmelegített sütőjétől, még neki is eláll a lélegzete. A lány pedig túl jó, hogy igaz legyen, így a megfelelő pótszülő keresgélése helyett úgy dönt, hogy magához veszi. De ez nem egy modern Jancsi és Juliska történet, az a kemence bizony önvédelmi eszköz lett volna. Apránként kiderül ugyanis, nem a szülők voltak eszelősek, hanem a lány ördög(i). A Védtelen gyermek tömegfilmes közegben állítja: márpedig létezik az eredendő gonosz. Igaz, ezt a könnyed szórakoztatás jegyében teszi, s a végeredményt tekintve sajnos egy meglehetősen középszerű moziban.

Fekete komédia egy sorozatgyilkossal: Egy fiatal méregkeverő kézikönyve

A magyar mozikban is sikerrel vetítették 1996-ban az Egy fiatal méregkeverő kézikönyvét, egy brit tinédzser megtörtént esetének filmfeldolgozását. A Nagy-Britanniában botrányt kiváltó alkotás – amelyet groteszk stílusa miatt több moziban nem vetítettek a túlélőkre és áldozatokra való tekintettel – főszereplője egy 14 éves tini, aki megrészegülve a mérgek kínálta lehetőségtől szisztematikusan mérgezte a családját, s erre már csak a mostohaanya halála után jöttek rá. A velejéig pszichopata tinit többévnyi megfigyelés után kiengedték a kórházból, ám a férfi visszaesőként új munkahelyének hetven alkalmazottját is megmérgezte. Az Egy fiatal méregkeverő kézikönyve abszurd fekete komédiaként dolgozta fel a sorozatgyilkos életét, ám egyértelműen kirajzolódott belőle a tébolyult elme működése.

Bónuszként – amikor egy baba gyilkol: Gyerekjáték

Szorosan nem a tematikához tartozó darab az 1988-as Gyerekjáték, ám abban mindenképpen egyezik a felsorolt filmekkel, hogy benne a gyermeki ártatlanság mögött húzódnak meg gyilkos ösztönök. A filmbeli gyerekjáték Chucky, a játék baba, akivel az a szerencsétlenség történt meg, hogy egy sorozatgyilkos lelke költözött belé. Egy gyilkos számára pedig a baba is elég materiális, hogy további gyilkosságokat kövessen el. Tom Holland kultikus darabjától a közönséget éppúgy kerülgette a frász, mint a csúnya baba kinézetétől. Chucky kétségtelenül annyira ijesztőre sikerült, hogy egész franchise épült rá, s a széria meg sem állt három epizódig, s 2014-ben a hírek szerint remake is készül belőle. Mi ott leszünk!

További érdekfeszítő filmtörténeti csokraink itt olvashatók.