Go, Maggie: a szörny egyik fejére ma is lenne igény

A Vaslady mindent meg akar mutatni, amit Margaret Thatcherről tudni kell. Mi pedig Maggie politikája kapcsán révedtünk a múltba.

Egy kendős öregasszony megy a pénztárhoz a sarki fűszeresnél valahol Londonban. Nem érti, miért szól a háttérben szitár, furcsán néz a piszkos utcákra, és az újságokra, amelyek címlapon hirdetik: Nagy-Britannia terrorveszélyben. Már eszünkbe is jut az Ember gyermeke című disztópia, ám el is illan rögvest a nem is olyan távoli jövő víziója, mivel kiderül, hogy a hölgy legnagyobb baja az, hogy a tejnek felment az ára. Így indul a Margaret Thatcher életét bemutató film, A Vaslady (részletes filmkritikánk itt). És itt mindjárt el is jött az első pontosítás pillanata, amit aztán újfent el kell majd magyarázni: a Phyllida Lloyd által rendezett mozi ugyanis inkább szól az első női brit kormányfő időskori betegségéről, a hallucinációiról és emlékezetkieséseiről, mint egy politikus tetteiről és életéről.

Maggie koponyája

Persze nem csoda, hogy a rendezőnő nem tudott ellenállni a csábításnak: utazást tenni a 20. század egyik történelemformáló személyiségének koponyája körül, hát mi a kihívás, ha nem ez?! Tényleg rengetegszer magasra röpül a labda: a csapott és zavart Thatcher a gardrób helyett saját kormányülésére nyit be, egy háborús szobrocska eszébe juttatja a Falkland-szigetek háborúja kapcsán lejátszott taktikai csatákat, megélt gyötrelmeket, és persze a diadalt, de a csúcs talán mégsem ez. Szem nem marad szárazon, amikor a miniszterelnök asszony hét éve halott férjével képzeletbeli beszélgetéseket folytat, és versenyt szidják a liberálisokat és a karrierkonzervatívokat.

Ezek a Dennis Thatcherrel folytatott beszélgetések adják a film keretét, innen jutunk el különböző flashbackek útján egészen addig, míg Margaret Roberts a polgármester/vegyesboltos lányából Oxford érintésével tory képviselővé, oktatási miniszterré, pártelnökké, ellenzéki vezérré, korszakformáló miniszterelnökké, gyűlölt nőszeméllyé, majd megbuktatott politikussá, végül beteg öregasszonnyá lett. Leírni is sok, hát még követni (itt van tehát a pontosítás magyarázata: megkapjuk mi Maggie teljes életét), de mégis nem ez a fő hiba. Ha politikusról készül film, akkor általában két út van a készítő előtt: bemutatja például, hogy lám, még ez a szerencsétlen is ember. Vagy az eltelt évek távlatából megvizsgálja főszereplőjének országlását, és párhuzamokat von a mával. Lloyd összeturmixolta a két változatot, amit egy magamfajta politikamániás kicsit csalódottan fogad.

Credo

Nem mondom: konzervatív fülnek muzsika dolby surroundban hallani az olyan mondatokat, hogy meg kell szabadítani országunkat a szocializmustól, de Thatcher credója így hangzott: hasznosan kell élnem, mert meg akarom változtatni ezt a világot. Máskor úgy mondta: régen tenni akartunk valamit, viszont ma már a miniszterek inkább csak valakik akarnak lenni. Mindkét mondatban ott volt a lehetőség, hogy a rendező kibontsa: Thatcher ugyan nagyot rántott Nagy-Britannián, de aztán ma ott tart, ahol ő 1979-ben elkezdte.

Nagy állam, munkáspártira hangolt közvélemény, szükséges megszorítások és egészen elképesztő zavargások. A brit politikai elit – köszönhetően a koalíciós kormányzásnak is – pedig betegesen hajkurássza azt a bizonyos kompromisszumot, amit Thatcher, ha csak lehetett, elkerült és inkább erőt mutatott helyette. Aztán volt egy frappáns mondata később 1990-ből – kommentár nélkül idézném, így szól: egy európai közös pénz tönkretenné a kontinens kevésbé versenyképes államait, mint Portugália vagy Görögország, ezzel pedig végveszélybe sodorná magát az egységes valutát is. Hogy mit meccselne Brüsszelben az a Maggie a mai Angie-val…– csak hisszük, hogy el tudnánk képzelni. De azt jó eséllyel belőhetjük, hogy Gorbacsovval közös stiklijei ellenére ez a nő egyszerűen túl egyenes lenne a 21. századi európai politikába.

Vagyis a film – nyugodtan mondhatjuk – immár történelmi párhuzammal rámutathatna az egyik legszebb konzervatív erényre: a következetességre. Mert kínnal és újraválasztásokkal összehozott, virágzó Nagy-Britanniájából csak úgy lehetett újra az, ami ma, hogy még övéi is igyekeztek megtagadni elveit. Ma pedig már nem győzik bizonygatni Cameronék, hogy fontos azért a Vaslady öröksége, holdudvaruk pedig azon buzgólkodik, hogy bebizonyítsa: volna még mit tanulni Thatchertől.

Aztán ott a következő ellentmondás, amire megint csak rá lehetett volna húzni egy ellentmondásos személyiség portréját. Egy politikus – pláne demokráciában – csak úgy tud tenni valamit, ha előtte lesz belőle valaki, jelen esetben egy bociszemű vidéki lányból egy kőkemény asszony. Nem véletlen, hogy a film előzetesében a legtöbbet az a fejezet szerepel, amikor a tory talking headek rájönnek: Margaret Thatcher tulajdonképpen nő. És ez persze jutalomjáték az operatőrnek: a sok sötétszürke öltöny között szabályosan világít a britek Maggie-jének világoskék kosztümje és gyöngysora. Másik védjegye viszont, 1975-ös beszéde, amelyet pártelnökké választásakor mondott („nem vagyunk egyenlőek, de számunkra minden ember egyenlően fontos”) nem is szerepel a filmben. A király beszédének sikere után szinte borítékolható volt, hogy a logopédussal folytatott leckék is szerepelnek majd a filmben, Meryl Streep talán ebben, hangjának és beszédének megváltoztatásával viszi véghez a legnagyobb bravúrt, alighanem meg is kapja majd az Oscart érte.

A szótól a végzetig

Persze amint a felsorolásból kiderül, kapunk egy kicsit ebből is, abból is, még a bejátszott punknótáknak köszönhetően egy kis korabeli vox populi is jut. Ám a nagy bökkenő ott van, hogy a Napalm Death által a szörny egyik fejeként jellemzett Thatcher (Reagan és Bush volt a másik két kobakja a fenevadnak egyébként) sosem szakadt el a valóságtól, nagyon is két lábbal állt a földön. Ehhez képest kapunk egy csomó álmodozást, képzelgést, víziót és rekonstruálhatatlan párbeszédeket kollázsba zsúfolva, amelyek kapcsán máris az embert ítéljük meg, nem a politikust. Igaz, a Vaslady azt vallotta: figyeld a gondolataidat, mert szóvá válnak, figyeld a szavaidat, mert tetté válnak, figyeld a tetteidet, mert szokássá válnak, figyeld a szokásaidat, mert a személyiségeddé válnak és figyeld a személyiségedet, mert az a végzeteddé válik. Vagyis nem kért, de nem is osztogatott kegyelmet, ami megint csak egy megkerülhetetlen konzervatív sarokkő lett.

Adam LeBor pont egy éve arról írt a The Times hasábjain, hogy Magyarországon egészen otthon érezné magát Margaret Thatcher. Ha van valaki, akinek ez még ennyi idő után sem esett le, akkor még e film kapcsán is átgondolhatja azt a cikket. Pedig ugye, A Vaslady igazából nem is a politikáról szól. Lloyd viszont elmulasztja bemutatni egy markáns, ismert figura alakján keresztül, hogy a politika miről szól. Kár.