Nyerünk a cigánygyilkosságokkal?

Fliegauf Benedek Csak a szél című filmjét is bemutatták a versenyprogramban, így lassan a teljes mezőny látható volt a Berlinalén. Német és olasz filmek eddig a legesélyesebbek a végső sikerre.

A sztárok sora nem apad az idei Berlinalén, ahol tegnap mutatták be A bűn hálójában című Steven Soderbergh-filmet, s a rendező mellett Anotino Banderas és Michael Fassbender is elkísérte a mozit a berlini premierre.

Soderbergh levegőt szeretne venni

A film vegytiszta műfaji alkotás, a hatvanas–hetvenes évek stílusában készült akciófilm, amelyben egy felültetett ügynöknő szépen egymás után számol le rosszakaróival. A főszerepet Gina Carano alakítja, aki harcművészeti mesterként első filmszerepét játszotta, s benne bőségesen kamatoztatta ebbéli tudását. Tehette, hiszen Soderbergh eleve úgy választotta ki a hölgyet, hogy ha igent mond, rá ír forgatókönyvet.


A bűn hálójában ezért alapvetően arról szól, hogy néhány perces nyomozati szakaszok között látványos és hosszú bunyókban maradjanak alul a férfiak a gyengébbik nem képviselőjével szemben. A sajtótájékoztatón sziporkázó művészek egytől egyig kivívták az újságírók szimpátiáját. Soderberghről újfent kiderült, hogy roppant intelligens, nagy filmes tudású direktor, aki maga sem tartja normálisnak, hogy kilenchavonta rendez egy mozit, s lassan szeretne egy kis szünetet, de legalább levegőt venni. Banderas kifejezetten kellemes csalódás volt a szerénységével, és humora is megsüvegelendő volt. Maga is csodálkozva tekintett vissza szerencséjére, ahogy hollywoodi karrierje kezdődött, s szemmel láthatóan helyén kezelte saját szakmaiságát. Michael Fassbender pedig láthatóan nagyon jókedvű volt, sztárallűröktől mentesen, nagy vigyorgásokkal éreztette, hogy jól érzi magát a sztárbőrben. Egy kérdésre válaszolva el is mondta, hogy idővel szeretne visszatérni a színpadra, de jelenleg annyira őt akarja mindenki, hogy nem lát rá esélyt, illetve időt. A jó hollywoodi szerepekről meg miért is mondana le, tette fel a költői kérdést. Igaza van, mi sem tennénk.

Kényelmetlen érzés: az utazás halállal zárul

A versenyprogram vetítései is tovább zajlottak ez idő alatt, s közülük is kiemelkedett magyar szempontból Fliegauf Benedek Csak a szél című filmjének csütörtöki vetítése. Az alkotást nézve nem volt okunk sok vidámságra, Fliegauf moziját ugyanis a 2008–09-es romagyilkosságok inspirálták.

Ebben a közegben mutatja be egy cigány család egyetlen napját, a hajnali keléstől a késő esti megtámadásukig. A Csak a szél dokumentarista eszközökkel, intenzív kézi kamerahasználattal, s annak már-már zavaró rángatásával helyezi bele a nézőt a fullasztó történetbe. Tolakodóan telezsúfolt közelik és premier plánok nyomasztják a nézőt, s már a film eleji feliratok nyomatékosítják, hogy hol és mikor játszódik a történet, s miről fog szólni a következő másfél óra. Így mindenki azzal a kényelmetlen érzéssel ülte végig a vetítést, hogy pontosan tudhatta, az utazás halállal zárul.

Negatív országimázs? Fliegauf szerint nem

A Csak a szél alapvetően nem foglal állást pró vagy kontra a tragikus eseményekkel kapcsolatban, megjelennek szimpatikus és ellenszenves romák, együttérző és rasszista rendőrök (a mozi talán legdidaktikusabb jelenetében), kedves és arrogáns melósok. Mindenből egy kicsi, mondhatni, miközben a szemünk előtt bontakozik ki a kétkezi munkát végző anya, a kedves lánya, valamint kallódó kisfia élete, akik Kanadába vágynak apjuk–férjük után, s álmaik beteljesülésében uzsorások akadályozzák őket. Epizodikusan fel-felvillannak a romákkal kapcsolatos alapproblémák, de a Csak a szél végső soron valamiféle objektivitással és kimódolt üzenet nélkül akarja a dolgosabbakat ábrázolni. Nem véletlenül kérdezte tőlem néhány külföldi újságíró a vetítést követően, hogy „és akkor most mi van”. Kétségtelen tény, hogy Sára Sándor szociográfiai pontosságú filmje, az 1963-as Cigányok óta majd ötven év telt el, és az azóta bekövetkező szociológiai, társadalmi változások miatt időszerű volna frissíteni a témába vágó ismereteinket. Ilyen értelemben Fliegauf filmje igyekszik pontos képet festeni a tanyavilág cigányputrijáról és a leszakadó rétegek nyomoráról, amiben kezére játszanak a karakteres amatőr színészek. Amennyiben viszont az volt a célja, hogy állapotfilmet készítsen, nem egyértelmű, hogy miért kellett a gyilkos eseményeket közvetve origóba állítani, valamint dramaturgiai elemként használni. Ha pedig a tettek elítélése volt a cél, miért nem volt provokatívabb az alkotói véleményformálás? Mert a hangsúlyozott alkotói szándék ellenére – miszerint „a film nem közvetlenül a romagyilkosságokról szól, fiktív történet, de áthatja a gyilkosságsorozat okozta félelem, amelyet a roma közösség tagjai éreztek 2008–09-ben” – a néző mégis mindvégig azzal a szűrővel látja az eseményeket (a bevezetőszöveg és a formanyelv miatt), mintha azok így történtek volna meg, s pontosan tudja, hogy a szereplők végül gyilkosság áldozatai lesznek. A Csak a szél így olyan fikciós dokudráma, amely azt igyekszik sugallni, hogy nem lehet a faji kérdést feketének vagy fehérnek látni, ám összességében éppen a szürke szín kikeverése okoz problémát a rendezőnek. Néhány merész szimbóluma (például a film végén megmagyarázott cím, valamint egy-egy képi megoldása a faji előítélettel kapcsolatban, mint amikor a helyi busz a megállóban álló cigány kislány miatt továbbmegy) egyértelműen jelzi, hogy mennyi kreativitás szunnyad a filmben.


Latolgatunk: Barbara vagy a Caesar?

Hogy Fliegauf filmje mire megy a berlini mezőnyben, szombat este kiderül. A kritikusok eddigi véleménye szerint Berlinben német vagy olasz győzelemre van kilátás a hétvégi díjátadón.


A bemutatott versenyfilmek közül a legnagyobb szakmai tetszést eddig a nyolcvanas évek NDK-jában játszódó német Barbara című alkotás aratta, amelyet a Taviani testvérek Caesar Must Die című alkotása követ. Utóbbinál nem lenne meglepő egy Ezüst Medve elismerés a hetvenes éveiket taposó olasz rendezőpáros számára.