Rockzenével a kínai rendszer ellen

Mire mulatnak a kínai fiatalok? Helyi összekötőnk szerint mindent visz a karaoke. Létezik azonban egy majdhogynem rejtett világ, ahol a „független“ rockzene hódít.

Viszont a szellemet talán már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. Hogy tisztában legyünk a D–22 jelentőségével, elég idézni az angol nyelvű The Beijinger cikkét: végy egy amerikai pénzügyi oktatót, a zene szeretetét és egy helyet az egyetemisták Haidian negyedbeli Mekkájában, Wudaokouban. Fejeld meg egy színpaddal, egy bárral, néhány heverővel és a második emeleti kilátást nyújtó erkéllyel. Adj hozzá punkokat, indie-kölyköket és a felfedezetlen tehetségbe vetett konok hitet, mely segített felnevelni Peking legszeretettebb bandáinak jó részét – és megkapod a D–22-őt, mely egyike a legjobb helyeknek, ha a főváros bimbózó zenei életét akarjuk felfedezni.

Helyi összekötőnk, hogy néven nevezzük végre, dr. Tiborcz Attila, egy nemzetközi ügyvédi iroda munkatársaként épít kapcsolatokat a távol-keleti népköztársaság és egyes európai országok között. Ha azt mondom, hogy sokoldalú fiatalember, akkor nemcsak arra gondolok, hogy főiskolai oktatóként is tevékenykedik, hanem arra is, hogy a szép emlékű kamaszkori próbálkozások után (tagja volt például a méltatlanul elfeledett szolnoki Szőrös Húsleves zenekarnak) sem szűnt meg érdeklődni a gitárzene iránt – ma is játszik, még ha több ezer kilométerről kell is összeszerveznie az aktuális formációt. Ezek után nem csoda, ha a pekingi zenei életet is igyekezett felfedezni magának.

Az első próbálkozások nem sok reménnyel kecsegtettek, a kissé „zenes” népzene okozta számára a legsúlyosabb tapasztalatot. Ahogy fogalmaz: „A Prosecturán nevelkedett fülagyam nem tudja sokáig hallgatni ezt a nyüszögést, úgyhogy a kezdeti keresgélés után egy időre fel is adtam, hogy normális kínai zenét hallgassak, pedig a nyelvtanulás miatt is jó lett volna.” A mentőöv a P.K.14 nevű kínai rockzenekar képében érkezett. „Egy régi cikkben olvastam róluk. Rákerestem. A zene jó volt. Jobb, mint bármilyen kínai, amit eddig hallottam. Aztán, mikor elkezdtem megnézni a szöveget, fordulópont jött el a kínai életemben. Olyan szövegeket énekelnek, hogy »Ez a piros vonat fiatal vért szállít«. Nem kell sok hozzá, hogy összerakd, miről szól a szám. Egyébként végigvonul ez a spleen a mondanivalójukon, akármelyik lemezüket is veszed elő” – meséli. Attila szerint a fővárosi fiatalok többségére szintúgy jellemző ez a melankólia, kérdésére, hogy mit csinálnak a hétvégén, legtöbbször azt válaszolják: aludni fogok. A szórakozóhelyeken főként külföldiek ülnek, a karaokebárokban a helyiek a „nincs miért élnem, mert elhagyott” típusú dalokat kérik a legtöbbször. „Nem találják a helyüket. Pont mint a P.K.14 zenekar. Ők nem akarnak nagyok lenni, mint Kína, csak zenélni akarnak. Már meg sem hirdetik a koncertjeiket. Csak lemennek játszani. Ha hirdetnék, nem férne be a közönség a helyre. A D–22 meg nem olyan nagy” – teszi hozzá.


A P.K.14 – a zenekar neve állítólag a „Public Kingdom For Teens” kifejezést takarja, vagyis nagyjából „népközkirályság tinédzsereknek” – több fórum, így a Time magazin szerint is az utóbbi évek egyik legjobb ázsiai bandája. Ha nem is akarnak nagyok lenni, azért elismerésben bőven volt már részük. 2006-ban „a legjobb zenekar” kategóriájában nevezték őket az akkor már 6. éve megrendezett „kínai Grammyn”, negyedik albumuk felvételeiben pedig többek között az a Greg Calbi működött közre, aki korábban olyan nevekkel dolgozott együtt, mint David Bowie, a Blondie vagy a Radiohead. A P.K.14 zenéjét a ma divatos kifejezéssel posztpunkként lehetne leírni, de talán érdemesebb a számaikból kihallatszó hatásokat említeni: Talking Heads, Television, a Strokes vagy az Interpol. Vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek egyszerre punkos, egyszerre popos, intellektuális és a földtől kissé elemelkedett zenéjét, és az elmúlt években ezt a vonalat felélesztő bandák befolyását vélik felfedezni muzsikájukban az értő fülek.


Az egyébként mandarin dialektusban éneklő zenekar kiadója az a Maybe Mars nevű lemezkiadó, mely a legendás D–22 fejlesztésében és az új kínai rockhullám életre hívásában is egyaránt élen jár. A klub megálmodója, Michael Pettis, a kínai gazdaság kutatója és a pekingi egyetem oktatója. A Wall Streetet is megjárt gazdasági szakértő áll a Maybe Mars mögött is, ami mára kétségkívül a kínai underground zene meghatározó médiumává vált. A kiadó, miközben sorra adta ki a tehetséggyanús helyiek lemezeit, olyan jó nevű nyugati bandák kínai promotálásában is oroszlánrészt vállalt, mint a Sonic Youth, a Dinosaur Jr. vagy az Einsturzende Neubauten. Pettis nem olyan régen egy vele készült interjúban számolt be az ikonikus hely bezárásáról, amivel kapcsolatban financiális gondokra hivatkozott. Ugyanakkor már a folytatásban gondolkodik. Bármennyire is keresgélnénk tehát politikai szálat a történtekben, kívülről nagyon nehéz lenne ilyet találni. Talán Kínában is úgy van a hatalom az alternatív kultúrával, hogy amíg az egy helyre szorul be (lásd nálunk az olyan helyszíneket, mint a Fészek anno), addig a megfigyelésük is költséghatékonyabb. Vagy csak túl csendes ez a kínai rockforradalom. De legalább elkezdődött.