Vágy kontra biztonság – milyen az igazi szerelem?

A szerelem művészete című filmet csütörtöktől játsszák a mozikban – Emmanuel Mouret rendezővel beszélgettünk.

Mouret filmje a vágy természetrajzával foglalkozik: a fiatalok semmit nem akarnak kihagyni az életben, még a legmélyebb szerelemben sem okozhat nekik problémát egy röpke egy éjszakás kaland, egy idősebb párnál a feleség inkább elhagyná hőn szeretett férjét, csak hogy vágyainak utat engedjen. Mindennek tetejébe egy magányos lány egészségügyi okokból, és hogy barátnőjét kihúzza a csávából, még egy vadidegennel is ágyba bújik, pedig még azt sem tudja, hogy néz ki az illető. A testi kielégülésért tényleg érdemes mindenünket feladni? Persze a szex bármilyen műfajban piacképes, jobban eladható, mint a politika, pláne mert utóbbit már mindenki nagyon unja, míg a vágy és az erotika témaköre soha ki nem apadó forrás.

– Ha vágyról, szerelemről, biztonságról beszélünk, akkor a mindennapokról beszélünk. E három nélkülözhetetlen az élethez, de nagyon nehéz őket összebékíteni. A vágy a legkeményebb diktátorunk. De nem biztos, hogy rossz: sokszor pont a vágy döbbent rá arra, hogy mennyire fontos maga az élet, amelyről gyakran egyszerűen nem vagyunk hajlandók tudomást venni – vélekedik Mouret, aki szinte kizárólag a franciásan könnyed műfajban alkot. Számára a humor a reménytelenség udvarias formája. A szerelem művészetében mindegyik szereplő olyasmi után fut, ami végül kicsúszik a keze közül. – Most épp ennek a paradox helyzetnek az iróniája érdekelt. Nevetségességük ellenére fájdalmas történetek ezek. Ráadásul a következő filmem a bűnről, a bűnbeesésről fog szólni, más hangon, mint amit eddig tőlem megszoktak – mondja a rendező.

A szerelem művészete a maga módján igyekszik életszagú lenni, de közben olyan helyzeteket is megteremt, ami a való életben talán meg sem történne. – A mozi sohasem az igaz életet mutatja be, inkább csak gondolatokat ébreszt az életről. Nagyképű dolognak tartanám, ha olyan filmet készítenék, amivel a néző arcába vágom: na, ez az élet, nézzétek! Nem szeretem az olyan mozit, amely beskatulyáz, megmondja, milyenek a gazdagok, a szegények, a szerelmesek, a gyilkosok – fakad ki Mouret, aki szerint csak egyedi esetek léteznek. És pont emiatt érinti meg sokkal jobban a nézőt a nem hétköznapi sztori.


Emmanuel Mouret túlzással ugyan, de nevezhető a franciák Woody Allenjének is. Neurotikus szereplői szerelemről, szexről polemizálnak, mindegyikük a boldogságot keresi, és általában nem hétköznapi formában találják magukat szembe vele. Stílusa olyan, mintha Woody Allent Eric Rohmerrel mosták volna össze, ezt a kritikusok előszeretettel hangsúlyozzák is. S ezt persze Mouret sem veszi zokon. – Számomra ez nagyon hízelgő. Mindkettőjüket csodálom. Borzalmas lenne, ha két olyan alkotóval hasonlítanának össze, akiket nem szeretek – mondja.

Filmje mindenesetre megér egy estét: már ha nem riadunk vissza attól, hogy nem látunk mást, csak a vágyaik után szárnyaló romantikus franciákat, akik legalább megpróbálnak őszintén és szívből élni. Súlyos mínuszokban jól jön az ilyesmi.