A világ legszörnyűbb szellemvárosai + Képek

Tragédiák, válságok, vagy egyszerűen csak emberi butaság miatt elhagyott vidékeken kalauzolja nézőit a The Atlantic fotósorozata, az A World Without People.

Civilizációnk lélegzik: hol a nagyvárosok szívják magukba az elárvult, haszontalanná vált vidékek lakóit, hol a vízfejjé vált, élhetetlen metropolisokból indul meg a kivándorlás a csendesebb, zöldebb, békésebb környékek felé. A túlnépesedett bolygón ez a civilizáció egyre több nyomot hagy maga után, amelyek ott maradnak figyelmeztető jelnek egy-egy zsákutcás folyamat végén. S amíg a régi, földhöz közel élő emberek nyomait könnyen vissza tudta magának igényelni a természet, addig a technicizált, indusztriális világ maradványai sebként éktelenkednek a tájban.

A The Atlantic magazin online fotóriportja ilyen elhagyatott, ember nélküli tájakat mutat be: a riport bevezetője szerint a fotókat végignézve képet nyerhetünk arról, milyen is lenne a világ, ha az emberek eltűnnének a Földről. A 41 kép megannyi tanulságos történetre utal, hányszor és hány helyen is futott zsákutcába az ember – kiapadhatatlan tudásvágya, határtalan kapzsisága vagy egyszerűen rövidlátó butasága miatt. Talán nem véletlen az sem, hogy felülreprezentáltak a tágas és népes, nagyhatalomnyi országok a képsorozatban: könnyebb az elembertelenedés az ember léptéke nélkül.

A fotók mindegyike külön riportot érne, de érdemes pár kép háttértörténetére külön is rátérni. Ott van mindjárt Pripjaty szellemvárosának esete: Csernobil tragédiája több mint negyed évszázada történt, a múlt viszont kitörölhetetlenül kísért az ukrán–belorusz határvidék mocsarai fölött. Pripjaty egy szellemváros Ukrajna északi peremén: 1970-ben alapították, falanszternek a szocialista embertípus számára. A csernobili baleset idején már 50 ezer lakója volt Pripjatynak, de a nukleáris baleset után kiürítették a várost, amely máig a sugárveszélyre figyelmeztető zóna része. A The Atlantic fotóján az elhagyatott pripjatyi lakótelepen maradt, elrozsdásodott, szabadnapos elvtársak nélküli óriáskerék látható, amit immár vadon nőtt nyírfaerdő vesz körbe.

Más okból pusztulnak a madridi elővárosok: az Atlantic fotóján vörös pusztaság készül elnyelni félkészen maradt lakóparkokat. A spanyol gazdasági csoda idején lezajló ingatlanbumm hatalmas buborékot hozott létre a később eladhatatlannak bizonyult, fölöslegesen épített lakónegyedekből. Mekkora is lehet az érdeklődés most az új lakások iránt egy olyan országban, ahol minden második fiatal munkanélküli? Madridtól délre, a kasztíliai pusztaságban ma csendesen suhannak az AVE szupervonatok Don Quijote helyén, de a szélmalmok helyét átvették a jólét és az örök növekedés délibábjaként tükröződő szellemvárosok.

Nem a jólét buborékja, hanem a fénykor utáni leszálló ág hozta magával az amerikai Detroit pusztulását. Az egykori Motor City, az autóipar fellegvára, az amerikai álom egyik helyszíne ma saját régi súlyának öröksége alatt nyög. Míg 1950-ben 1,8 millióan, addig 2010-ben már csak 713 ezren laktak Detroit városában. A lakosságának nagyobbik felét alig néhány évtized alatt elvesztő városban egész kerületek maradtak népesség nélkül, de a házak, háztömbök, utak és középületek ott maradtak az enyészetnek. Ma izgalmas és fájdalmas kísérletek zajlanak a város újjáélesztésére, a bontásokat, renoválásokat, újjáépítéseket nemcsak kulturális, hanem politikai, sőt faji viták is kísérik. A The Atlantic fotóin beomlott autógyárak, lebomló templomok, enyésző pályaudvarok adnak lehangoló helyzetképet az amerikai álom szertefoszlásáról.

A fotók sora rajtuk kívül betekintést nyújt Líbia, a beteges diktátor kurta-furcsa jóléti államának mai állapotába; az egykori szovjet embertelepek Lenin-fejjel díszített örökségébe; hanyatló amerikai vidékek elhagyatott zugaiba; és nem éppen az elit által lakott ír és angol lakótelepek fakó szürkeségébe is. A The Atlantic fotósorozata tanulságos lehet az elefántcsonttoronyba húzódó széplelkeknek és csak a pénzszagra mozduló ingatlanmoguloknak egyaránt.