A majdnem eredeti felállás – basszgitáros poston Michael Antony helyett Eddie fia Wolfgang hallható, így már bőven nevezhető családi vállakozásnak – egy olyan lemezt tett le az asztalra, ami feledteti azt a nem túl szerencsés időszakot, amely 1996-tól, Sammy Hagar énekes lelépésétől kísérti a csapatot. A nem túl sikeres III album az ex-Extreme énekes Garry Cheronne-al, a kissé szerencsétlenre sikeredett visszatérés évekkel ezelőtt Diamond Dave-el, mintha meg sem történtek volna, és újra a dicső 80-as években lennénk.
A dalokat felesleges egyenként kicsontozni, nagy meglepetést nem okoz a A Different Kind Of Truth, még azoknak sem, akik esetleg a 90-es évek első felében a Music Televisionból ismerték meg a zenekart. Jó érzés hallani, hogy a régi iskola úgy tud újat mutatni, hogy nem kell kifestett szemű nu metálos jelmezben tinit játszania.
Eddie jellegzetes, virtuóz, de mégsem öncélú gitárjátéka most is szórakoztató. Lendületes, de mégsem kapkodó, kemény rock cucc a javából, még azoknak is akiket konkrétan lever a víz ha másfél percnél hosszabb gitárszólót hall egyben.
A Van Halen valahol ettől időtálló. Jó néhány felvétel olyan, mintha a rejtett családi tartalékot élné fel az idén 40(!) éves banda, de ez inkább azoknak a stílusjegyeknek tudható be, amik alapján bármikor beazonosítható minden idők egyik legjobb rockzenekara.
Sallangmentes vegytiszta zene, a virtuóz tekerés, és a rádiós rock határmezsgyéjén, de szigorúan elhatárolódva attól a szegmenstől, amit jó húsz éve pl. a Bon Jovi képvisel. Egyedül a nyitó Tattoo című dolgozat hökkentheti meg kissé az embert, (a nyitójelenetekben messziről Dave inkább D. Nagy Lajosra emlékeztet mint önmagára) de a második daltól már nyugodtan dőlhetünk hátra. A Van Halen köszöni szépen jól van, az pedig már csak rajtunk múlik, hogy ki tudjuk e bekkelni addig, amíg a zenekar méltóztatik Európába is átruccanni.
(Van Halen – A Different Kind Of Truth, Interscope / Universal Music Hungary 2012)
