Egy botrányhősnő, akiért rajong a világ

Marina Abramovic vagdossa magát, öncsonkít, pucérkodik – mégis rajonganak érte. A performansz művészet nagymamája most Budapesten, a Mélycsarnokban állít ki.

Ha Marina Abramovic, az 1946-os születésű szerb művésznő, a hetvenes évek európai konceptualista művészetének és a tengerentúl nyugati parti értelmiségének ikonja 2012-ben Magyarországra jön, valószínűleg arra számíthat, hogy a sznob úri közönség, pár nosztalgiázni vágyó kortárs és a fanatikus rajongótáboron kívül kevesen lesznek kíváncsiak a hosszú című: Az üresség nyolc leckéje happy enddel (8 Lessons on Emptiness with a Happy End) című munkájára. Kicsit olyan ez, mintha az idős Rubens próbálna turnézni valahol a rokokó kellős közepén.

Nem ritka, ha egy művész akár évszázados „pihenőre” megy, hogy aztán az utókor úgy nézze friss szemmel a munkáit, hogy nem azonnal a rá hivatkozó epigonok jelentik az elsődleges viszonyítási alapot, és a művészt magát sem megkopva látjuk, hanem amikor már elnyerte „örök” korát. Raffaello örökké „fiatal”, Rembrandt valójában mindig „öreg”. Marina Abramovic pedig egy helyes húszéves barna nő. És többnyire pucér.

Marina Abramovic a performansz művészet Rubense, és csak azért ásítozunk ma az „üresség nyolc leckéjének” puszta címén is, mert egyébként mindent elárasztanak az üres tucatalkotások. Párhuzamosan fut például Natalia L.L. kétes értékű kiállítása az Ernst Múzeumban, ami miatt Marina kiállítását is beárnyékolja a gyanú, hogy az új Műcsarnok vezetése a „porn sells” taktikát választotta. Abramovic művészete azonban messze több, mint a „porn sells” meglovaglása.

Marina Abramovicnak már a családtörténete is regénybe illő. Dédnagybátyja Varnava Rosic, a harmincas években a Szerb Ortodox Egyház patriárkája volt. Igazi nacionalista szerb főpap, aki egyesek szerint épp abba halt bele, hogy látnia kellett, miként nyer teret a Jugoszláv Királyságban a „nyugatos szellem” és ezen belül is a Katolikus Egyház. Ehhez képest Abramovic szülei már Tito partizánjai, apja a háború után a nép hőse lesz, anyja pedig hithű, militarista kommunista. Abramovic sötét lelki világát tehát éppen itt, Közép Európában érthetjük meg igazán, miközben ezeknek az előzményeknek a keverékére nyugaton valamiféle egzotikumként tekintenek. A jólfésült és puritán nyugaton ez a vadság maga A Botrány.

Nincs min csodálkozni, Marina anyja kegyetlenül szigorú volt. Csak este tízig volt kimenője otthonról, napközben a zágrábi Művészeti Akadémia diákja volt, és többek között önégetéssel, önvagdosással töltötte az idejét. Egy rövid házasság után Marina végül Amsterdamba költözött, nemzetközi karrierje ekkor kezdődött.

És ott folytatta, ahol abbahagyta. Vagdosta magát, és felvette filmre. Valójában egy sajátos magánvallást és magánrituálét állított össze – a rítus és az egyén kapcsolata foglalkoztatja leginkább. Az öncsonkítás számára determinált helyzet. Kis, eljátszott háborúk ezek egyszemélyes hadsereggel.

Már a hetvenes években igyekezett elhatárolódni a korszak nemi és egyéb feminista politikai mozgalmaitól, hiszen nála a meztelenség nem öncélú. Szándéka szerint az ember kiszolgáltatottságára hívja fel a figyelmet azzal, ha pucér. Abramovic nem performanszban gondolkodik, ő performanszban él.

A kilencvenes évek újabb virágkort hozott Abramovicnak. A Velencei Biennálékon egész kis „balkán hype”-ot rittyentettek akkori munkái köré. Mai szemmel nézve voltaképp szado-mazochizmus volt, amit művelt, hiszen saját maga irdalása helyett egy esetben például kínzó és kényeztető eszközöket adott a hallgatóság kezébe, és azokkal hagyta magát kezelni. Volt, aki a mellét nyalogatta, volt, aki csikizte, és volt aki véresre verte.

Aztán jött New York, ahol már tényleg senkit nem érdekelt, hogy mitől vagdaltatja magát nyilvánosan ez a nő, mert az egész olyan „bátor volt és szokatlan.” Nem is nagyon tudtak a címszavakon túl mit kezdeni művészete misztikus vonalával. Azzal a ténnyel, hogy az önsanyargatásnak erős misztikus gyökere van.

Abramovic nem más, mint egy radikális, egyszemélyes művészeti szekta. Számára a performansz nem egy műfaj, hanem koherens kifejezésmód. Ő maga A Performansz. A mostani kiállításon azonban nem kell túl sok vérre és pucérkodásra számítani. Az üresség nyolc leckéje happy enddel (8 Lessons on Emptiness with a Happy End) című mű inkább nevezhető meditatív elmélkedésnek a békéről. Abramovic mára lenyugodott (valljuk be, megöregedett) és talán kicsit be is sorolt saját epigonjai közé.

Egyik performanszából tavaly már videojáték is készült. Most épp New York mellett egy régi színházban próbálja megteremteni a performansz-művészet iskoláját, tehát valóban „mesterré” vált, mint egykor Rubens, aki kései korszakában már csak a nevét írta oda a képekre, amelyeket tanítványai megfestettek. Valószínű azonban, hogy ha a performansz-művészek többségére pár évtized múlva már senki nem fog emlékezni, Marina Abramovicnak, mint műfajteremtőnek nyoma marad majd a művészettörténetben.

Natalia L. L. lengyel performansz művésznő párhuzamos kiállításáról itt olvashatnak.