Milyen is a budapesti art déco-kiállítás?

A Budapesti Tavaszi Fesztiválnak ugyan vége, de egyik kiemelt kiállítása szeptember végéig nyitva tart. Art déco és modernizmus az Iparművészetiben, avagy most akkor mi is az art déco?

A rendszerváltás előtt a művészettörténet szándékosan hagyott egy fehér foltot vizsgálódása széles területén: az 1920–30-as éveket. Ez a korszak tabunak számított, és azok az alkotók is említés nélkül maradtak a nagyobb összefoglaló művek lapjain, akik ennek a korszaknak a meghatározó művészei voltak.

Aztán – részben Báthory Júlia 1993-as életmű-kiállításával kezdődően – elindult egy lassú folyamat, az art déco stílus „rehabilitációja”. A kétezres években számos művész, alkotó neve került újra felszínre, egyikük, a párizsi magyar emigráns, Mikós Gusztáv a Guinness Rekordok könyvébe is bekerült a Sotheby’s egyik több száz milliós leütésének köszönhetően.

A „rehabilitáció” nem is annyira valami elhallgatott jelenség újbóli felfedezésének számított, mint egy nyugaton elfogadott stílusfogalom magyarországi bevezetésének. Az art déco kifejezés ugyanis nem annyi idős, mint azok a művek, amelyek a kiállításon is szerepelnek, hanem jó harminc évvel fiatalabb.

A kifejezés 1966-ban Angliában született, egy párizsi kiállítás kurátorának ötleteként. Kísérletet tettek arra, hogy egy majd 40 évvel korábbi kiállítást újrarendezzenek. A névadó Bevis Hillier kurátor volt, aki a rekonstruálni szándékozott kiállítás nevéből képezte a stílusfogalmat. Az eredeti kiállítás címe „Exposition internationale des arts décoratifs et industriels modernes” volt, és 1925 áprilisa és októbere között fogadta a látogatókat.

A fordításnál máris gondba kerülünk: „díszítőművészetek és modern ipari művészetek nemzetközi kiállítása”. Az iparművészet fogalma azonban Lechner Ödön és követői révén már a XIX. század végén meghonosodott hazánkban, így nem szorolunk arra, hogy egy importfogalommal kelljen magyarázni majdnem ugyanazt. Ráadásul a kontinens első Iparművészeti Társulatával büszkélkedhettünk ebben az időszakban, és a jelenlegi kiállítást is a világ egyik első Iparművészeti Múzeumában rendezik.

Az art déco fogalmának meghatározása tehát valójában a művészettörténészeken, kurátorokon múlik, pláne ha – épp hazánk esetében – az eredeti fogalom meghatározásánál nem lehettünk jelen. Magyarország politikai okokból nem vett részt sem az 1925-ös, sem az 1966-os kiállításon, így tulajdonképp egyetlen, hivatalosan az art déco fogalmához közvetlenül kapcsolható művészünk sincs. Magyar művészettörténészek egy csoportja sokat dolgozik azon, hogy ezt a lemaradásunkat utólag pótolja, és olyan alkotók életművét helyezze az art déco fénytörésébe, akik maguk igazából nem is voltak tisztában ezzel a fogalommal. Kozma Lajos, Kaesz Gyula vagy Báthory Júlia világéletében modern alkotóként definiálta magát.

Ha valaki nem volt kapcsolható az avantgárd irányzatok valamelyikéhez a rendszerváltás előtt, egyfajta reakciós művészként tekintettek rá a hatvanas évektől. Amikor Bevis Hillierék az art déco stílus meghatározásán fáradoztak, keleten a szocialista későmodern irányzat uralkodott, tehát a dekadens art déco jelenségeit épp lenézték, sőt elfojtották. Ezzel ellentétben ma egy rekonstruált és hipotetikusan felállított, stílusként definiált jelenségcsoport ernyője alá akarnak betuszkolni boldog-boldogtalant. 1990 előtt senki sem lehetett art déco, 2012-ben viszont mintha mindenki az lenne, aki csak a korszakban alkotott.

Ha tehát ezen a kétségtelenül hiánypótló tárlaton az art déco és a modernizmus művészetére vagyunk kíváncsiak, legyen szemünk előtt, hogy nagyjából a művészettörténészek kezében vagyunk. Az art déco a művészettörténész számára is kvázi szerzői terület, hiszen egymástól független, sokszor mind színvonalában, mind megmunkálásában gyökeresen különböző művek közt kénytelen válogatni saját ízlésére hagyatkozva.

Horányi Éva kurátor tehát rendkívül nagy fába vágta a fejszéjét, amikor arra vállalkozott, hogy összeválogatja a magyar díszítő- és iparművészet húsz évének anyagából ezt a kiállítást egy olyan fogalompáros mentén, amelynek elveit máig nem tisztázta senki. Mindez az eredményen is látszik: Kozma Lajos és Báthory Júlia magas színvonalú modern munkáival szemben Zilzer Hajnalka és Gádor István korai, igazából méltán elfeledett, és ma már giccsesnek ható kerámiái állnak.

Hatalmas a felhozatal, érezhetően a teljesség igénye mozgatta Horányi Évát, de a kiállítás némileg megroppan saját súlya alatt, és a végére az a benyomás marad, hogy egy ilyen méretű és horderejű kiállítást egyetlen művészettörténész vállára helyezni eleve hibás elgondolás.

Mivel Horányi Éva szakterülete a belsőépítészet, a korszak belsőépítészeti életét jól megismerhetjük, ugyanakkor az iparművészet egyéb területein az anyag sokszor elnagyoltnak tűnik, bizonyos fontos területeken nagyvonalúan lendül túl a rendezés, míg más helyeken feleslegesen időzik. Jobb lett volna, ha egy olyan kiállításban gondolkodnak a szervezők, amely – hasonlóan a névadó 1966-os párizsi tárlathoz – rekonstruálta volna az 1920–30-as évek magyar díszítő- és iparművészetét.