Szörnyirtás az egyenjogúság nevében, avagy A bolygó neve: Halál
Akarva-akaratlanul, de a női egyenjogúsági mozgalom legharcosabb képviselőjévé vált a nyolcvanas években Ellen Ripley, aki rutinszerűen menekült meg a földönkívüliek markából. Első alkalommal valamelyest még a véletlen is bejátszott, de az 1986-os A bolygó neve: Halálban már akcióhősöket meghazudtoló vagánysággal küzdött meg egy egész bolygónyi aliennel. Amikor a fizikai adottságok nem voltak egyenlők, ravaszul segédeszközökhöz nyúlt (ilyen volt a filmvégi rakodó robotgép), máskor pedig úgy lőtt a különféle kütyükkel, mint egy Arnold Schwarzeneggerbe oltott Sylvester Stallone. A Ripleyt megformáló Sigourney Weaver teljesítményének jutalma egy Oscar-jelölés volt, filmbeli karaktere pedig az életet kapta erőfeszítéséért. A bolygó neve: Halál ráadásul emlékezetes fináléjával még egy adalékul szolgál az egyenjogúsági harcosoknak: Ripley amazon egyenesen a földönkívüliek nagyasszonyával, tehát egy másik nővel csap össze a mindent eldöntő csatában. A férfiak eközben meghaltak, sérültek, vagy robotok. Tanulságos.
Ilyen a boksz: Millió dolláros bébi
Sokak szerint vannak férfias sportágak, mások szerint ez is előítélet. Hogy az ökölvívás mennyire tekinthető férfi privilégiumnak, lehet vita tárgya, de nem Maggie Fitzgerald számára, aki a szürke hétköznapokból kitartásával és a ringben bizonyítva szeretni kitörni. Clint Eastwood rendezésében Hilary Swank saját küllemét sem kímélve hiteti el velünk, hogy túlkorosan, az utcáról beesve és nőként is lehet csúcsra érni az ökölvívásban, bár segítségül azért nem árt egy sokat látott edző. Swank remek fizikumával, s fantasztikus tehetségével teljesen természetesen (és Oscart érően) formálja meg az átlagembert, aki majdnem a csúcsra ér, ami pedig hiányzik hozzá, arról már nem ő tehet. Kitartása és küzdeni tudása a férfiak számára is követendő példa.
A sutba vágott konvenciók: Thelma és Louise
A kilencvenes évek nagybetűs NŐI FILMJE, amelyben egy háziasszony és egy pincérnő sutba vágja a konvenciókat és azt mondja, elég. A két hölgy saját sorsának irányítását akkor veszi a kezébe, amikor egyiküket meg akarja erőszakolni egy férfi, s a Susan Sarandon megformálta Louise önvédelemből lelövi őt. Innentől kezdve a hagyományos jogrend szerint számkivetettként menekülnek a rend őrei elől, s próbálnak eljutni Mexikóba. A Thelma és Louise mindjárt két példáját is felmutatja a női béklyókat lerázó hölgykaraktereknek, akiket nem ért meg a társadalom, pedig valójában csak arról van szó, hogy elnyomottak. A film sajátos megközelítése egy forgatókönyv Oscart fialt, valamint filmek, karakterek, sorozatok tucatjai számára vált hivatkozási alappá.
A fanatizmus alapfilmje: Tortúra
Egy film, amelyben a nemi szerepek felcserélődnek, s amelyben a férfi nemcsak kiszolgáltatott, de teljesen alá is rendelt egy nőnek. A Tortúra ugyan alapvetően a fanatizmus alapfilmje, de Kathy Bates haláli jó (Oscart érő) alakításától nemcsak az áldozatot alakító James Caant, hanem valamennyi férfiembert kiver a víz. Annie Wilked pedig kezdetben klasszikus kezes bárány szolgálólány, aki megmenti a hóviharban balesetet szenvedett, kedvenc íróját, s csendesen ápolgatja is, ám amikor megtudja, hogy kedvenc regényhősnőjét a szerző éppen megölni készül utolsó kéziratában, nem kicsit rág be. Kezdetét veszi a címben remekül érzékeltetett tortúra, amelyben a nő számára nincs eszköz, amit ne lehetne használni, hogy jobb belátásra bírja a férfit és újraírja a regényét. Bates alakítása a nőmozgalmak üde színfoltja!
A nők diadala: A bűn hálójában
Steven Soderbergh legfrissebb filmje igazi diadala a női nemnek: benne ugyanis szokatlan módon egy egyébként igen dekoratív hölgy ver minden útjába kerülő férfiembert ripityára, némelyiküket meg még jól le is lövi a nyomaték kedvéért. Soderbergh ezúttal szó szerint a szomszédba ment a hitelességért, ugyanis a főszerepre egy harcművész bajnokot kért fel, s Gina Carano fantasztikus képességeire írt egy hozzá méltó forgatókönyvet. A történetben ügynöknőt alakító Caranot átverik a kollégái, aki emiatt nemcsak kideríti az igazságot, hanem egyúttal afféle modernkori Ludas Matyiként többszörösen veri le rajtuk tettüket. Carano mellett szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy az egyenjogúsági küzdelmek már rég véget értek: kiütéssel.
Amihez a férfiak csak asszisztálnak: Lara Croft: Tomb Raider
Angelina Jolie számos filmjét (Salt ügynök, Wanted) idézhettük volna ebben az összeállításban, vagy akár magát a színésznőt is kiemelhettük volna önálló pontként. A harcias és elismerésre méltó fizikai adottságokkal is rendelkező hölgy előszeretettel vállal olyan maszkulin szerepeket, amelyek mellett a férfiak csak asszisztálnak. Ennek a karakternek a mintapéldája Lara Croft, aki a Tomb Raider című számítógépes játékban vált kultfigurává, s onnan költözött át két mozifilm erejéig a nagyvászonra is. Croft erős, eltökélt, dinamikus, miközben nagyon is nőies marad, s talán ez az az elegy, amely igazán népszerűvé tette előbb PC-n, majd a mozikban is. Ilyen tekintetben nem lehetett volna jobb választás Angelina Jolie-nál, akinek tekintete olyan szúrós alkalmanként, hogy már azzal horzsol. Jolie harcosságával kétségtelenül átvette az első számú női sztár szerepét Julia Robertstől és Sigourney Weavertől, s sokat tesz annak érdekében, hogy a női karakterek versenyképesebbé váltak a férfiakkal a korábbi alárendelt, törékeny, áldozat szerepekhez képest.
Aki kézbe veszi a bosszúállás macerás ügyeit: A tetovált lány
Nehéz lenne eldönteni, mennyire számít korunk női eszményének Lisbeth Salander. Mert valójában elég sok vonásában osztozik a mai nők jelentős hányadával: szinte az optikai tűréshatáron kívül sovány, agyon van varrva, folyton fel van pörögve és nem mellesleg hacker, ami ma már annyira szokványos foglalkozás, legalábbis a filmek és a sorozatok szerint (lásd Marslakók), hogy nem is értjük, miért nincs OKJ-tanfolyam belőle. Mégis inkább áldozat ő, hiszen a gonosz svéd állam (tudják, ahol a börtönöket is IKEA-dizájnerek tervezik) gyámság alá, meg perverz ügyvédek nyirkos keze alá helyezte. Testi és lelki megaláztatások szakmányban. Szerencsére időben kiderül – mielőtt már azt hinnénk, hogy egy Mundruczó-filmet nézünk –, hogy egy felkészült lány manapság kézbe tudja venni a bosszúállás macerás ügyét.
A legmeggyőzőbb női nyomozó: A bárányok hallgatnak
A kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb és egyben brand-teremtő mozijának egyik titka talán éppen az, hogy két „speciális” intelligencia sajátos – a vonzalmat is megengedő – küzdelmét állította középpontba, ami a pisztoly- és tökmarkolászós nyomozós zsánerben nincs mindig szem előtt. Egy elképesztően művelt elme és a finom női gondolkodás és érzékenység találkozik az Anthony Hopkins játszotta sorozatgyilkos és a Jodie Foster által megformált FBI-ügynök szellemi párbaja során. Sajnos kevés olyan meggyőző női nyomozó tűnt fel azóta a vásznon, mint A bárányok hallgatnak vasszorgalmú és saját démonaival is állandó küzdelmet folytató Clarice Starlingja… Scally ügynököt, a megszállott Mulder dekorációját az X-Aktákból a kábeltelevíziózás hőskora iránti tiszteletből inkább nem firtatjuk…
A nőtudatos Tarantino meg a harcedzett amazonok: Kill Bill
Kevés olyan „nőtudatos” rendező van, mint az amúgy csöppet sem PC, mocskos szájú Tarantino. És kevés olyan rendező van – mondjuk Hitchcock ugrik be rögtön példaképpen – aki ilyen előszeretettel kínozta meg múzsáit a tökéletes esztétikai élmény érdekében. Uma Thurman a mester első számú ihletforrása, és a Kill Billt nézve ezt messzemenően meg lehet érteni. Az agyontréningezett, agyonedzett és agyondolgoztatott szép színésznő filmbéli alakítása magát a bosszúállás istennőjét idézi meg a vásznon. Ráadásul egy kiszolgáltatott, meggyalázott, gyermekétől megfosztott nő testében születik újjá főnixmadárként ez a gyilkológép. És mégse válik érzéketlenné és üressé. Tegyük hozzá, a Menyasszony névre hallgató szőkeség eleve nem űzött nőies foglalkozást, mert a másik híres kollégát, Nikitát leszámítva azért a bérgyilkos szakma erősen férfiorientált. Persze nem Tarantinónál, aki láthatóan örömét leli abban, ha harcedzett amazonok gyilkolásszák egymást a vásznon.
A férfitársadalom ismét megkapja a leckét: Terminátor 2. – Az ítélet napja
Az anyai szeretet sok mindenre képes, erről már egy minősíthetetlen kulturszemét kapcsán mi is ejtettünk szót korábban. De kevés olyan eltökélt anyát láthatott a közönség – és ez azóta se változott igazán –, mint a korszakalkotó Terminátor 2. Sarah Connorja. A később megalomániába és giccstengerbe fulladó James Cameron akkortájt nagyon érezte, mi kell a népeknek az átlag mozinézőtől a finnyás ítészekig. Többek között újraformálta az első részben már megismert anya alakját, aki ott még az országúti diszkóból szalajtott tupíros nőci, itt viszont már céltudatos izomköteg, aki gond nélkül büntet. Hasonlóan Tarantino Menyasszonyához a Kill Billből, őt is hajlamos lebecsülni és tárgyként kezelni az öntelt férfitársadalom, és a lecke, amit itt is, ott is fizetni kénytelenek, igencsak véres.
További, izgató filmtörténeti csokraink itt érhetőek el.
http://www.port.hu/a_bun_halojaban_haywire/pls/fi/films.film_page?i_film_id=121080
