Rákosiról írnak drámát

Politika vagy történelem? Lehet belőle viccet csinálni, vagy még korai? Megkezdődött Békéscsabán a drámaíró verseny Szabó T. Anna, Egressy Zoltán és Garaczi lászló között.

Ebben az évben Egressy Zoltán, Garaczi László és Szabó T. Anna írják egy-egy békéscsabai hotelszobában, a Békéscsabai Jókai Színház szomszédságában azokat az egyfelvonásos drámákat, amelyeket egy nap alatt próbálnak el a kiválasztott színészcsapatok, olyan neves rendezők vezetésével, mint Csiszár Imre, Koltay Gábor és Marton László. A szerzőket a hotelszobáikban látogattuk meg péntek éjjel, mielőtt végleg belemerültek volna a drámaírásba, és arról kérdeztük őket, mit gondolnak a témájukról. A Magyar Nemzet szombaton megjelenő cikkei közül idén a Duna Televízió kamerái előtt sorsolták ki azt az egyet, amely a vasárnap este bemutatandó színdarabok alapját képezi. Ezúttal egy, a Magyar Nemzet Magazinban megjelenő anyagot dobott a gép, amelyet Wekerle Szabolcs írt a Néprajzi Múzeum Rákosi-kiállításáról. Hatvan évvel ezelőtt az ország minden tájáról érkeztek kézműves munkák a Néprajzi Múzeumba: így köszöntötték a hatvan éves Rákosi Mátyást. A Néprajzi Múzeum mostani tárlata ennek a kiállításnak a tárgyaiból mutat be válogatást. Wekerle Szabolcs írásának címe, a „Nem vicces” kicsit elgondolkodtatja az embert azon is, vajon mennyire lehet humor tárgya ez az abszurd kiállítás, és az az abszurd korszak, amelyet fémjelez.

Abszurdum és fájdalom

Szabó T. Anna bevallja, hogy szívesen kutatott volna többet is, mert ez olyan téma, amiben nem árt tájékozódni, és biztos, hogy nagyon jó drámát eredményezne, csak nem ennyi idő alatt. Dacára, hogy ezen a versenyen a drámaírás „egyéjszakás kaland”, a költőnő azt mondja: nem tudja játéknak tekinteni, hiszen ő látta a diktatúrát, és számára ez a téma elég fájdalmas. Talán pont ezért az az egyetlen félelme, hogyan lavírozik majd a diktatúrában mindig jelen lévő abszurdum és a fájdalom között. – Az a két szerző, aki rajtam kívül drámát ír ma éjjel Békéscsabán, ezt a kort közelebb érezheti magához, mert kicsit idősebb. De a nyolcvanas évekbeli Kolozsvár, ahol a gyermekkoromat töltöttem, talán jobban hasonlított az ötvenes évek Magyarországához, mint a Kádár-kor végéhez. – mondja Szabó T. Anna, aki azért nem tartja elképzelhetetlennek, hogy humoros színdarab szülessen, mert fekete humor, akasztófahumor, abszurd humor is van a világon. Sőt, minden diktatúra megjelenik már a korabeli viccekben is, épp most nézegetett néhányat az interneten. – Csak épp itt életre-halálra mentek a viccek – teszi hozzá a szerző.

Legjobb, ha szatíra?

Egressy Zoltán szerint egy ilyen játékban az a lényeg, hogy a közönség jól szórakozzon, és ennek a legjobb módja a szatíra, a téma pedig tökéletesen alkalmas erre. A közönség ilyenkor különben is „ünnepelni” jön: tudja, hogy nehéz feladaton vannak túl az írók, rendezők és színészek, és nem egy véresen komoly drámát vár ettől az estétől. Egressy csak azt az egyet nem szerette volna, hogy politikai témát kapjon, de Rákosiról úgy gondolja: ez már nem politika, hanem történelem. – Az ég világon semmi nem jutott eszembe. Először arra gondoltam, hogy a színdarabban megcsinálom ezt az ötvenes évekbeli kiállítást, de aztán eszembe jutott valami jobb, amit még nem árulhatok el – mondja az író. – Nem gondolom, hogy feltétlenül viccesnek kell lennie a darabnak, de ez a rendező döntésén is múlik. Más egy leírt színdarab, és megint más egy előadás. Annyit mindenképpen megtehetek, hogy igyekszem egy épkézláb történetet kitalálni. Két színészt ismerek a csapatból, velük már dolgoztam, ez segít valamennyit. Azt például már tudom, hogy hat szerepet kell írnom, három férfi és három női színészre, de ez sem baj. Szerencsém van az egy éjszakás munkával is, mert én eleve gyorsan írok. De lehet, hogy éjjel fél háromkor, amikor áthúzok mindent, amit addig írtam, teljesen mást fogok mondani...

Apokalipszis, most

Garaczi László éppen azon gondolkodik, hogy milyen nehéz dolga van: egy diktátorról ír, akit tömeggyilkosnak is nevezhetünk, és aki voltaképpen a magyar történelem egyik legnegatívabb figurája. És felteszi azt a kérdést is, amit Egressy: hogy ez történelemnek tekinthető-e, vagy még politikának, ami valamilyen értelemben hat az emberekre. – Írói karakterem szerint én a groteszkben, az abszurdban talán jobban érzem magam, mint a tragédiában, vagy legalábbis szeretem keverni ezeket, ezért a tragédiának talán inkább az abszurd mozzanatait fogom feldolgozni – mondja Garaczi László, aki szívesen megnézte volna a kiállítást, de erre nyilván nem volt lehetősége. Ez külön kereszt az írónak, aki máskülönben is lassan ír, szeret könyvtárazni, körbeszimatolni, elmélyíteni a témát, utánanézni mindennek. – Egy éjszaka alatt drámát írni számomra nem rémisztő, hanem maga a rémálom – vallja be őszintén. – Először meg is rémültem, de valójában már régóta foglalkoztatott, miért vagyok ilyen lassú. Ez nem mindenben jellemző rám, a focipályán például egyáltalán nem. Arra is gondoltam, hogy talán valamiféle gátlás ez. És kíváncsi vagyok rá, hogy képes vagyok-e olyasmire, ami eddig elképzelhetetlennek tűnt.