Regény a tiszta hazaszeretetről

Melinda Nadj Abonji, azaz Nagy Abonyi Melinda regénye a legszebben beszél a hazáról, ahogy azt lehet: pátosz és előítéletek nélkül, az emberek és a tájak iránti szeretettel.

Nagy Abonyi Melinda azért is érdekes, mert azon magyar származású, de nem magyar nyelven alkotó írók és költők sorába illeszkedik, akikre mostanában egyre jobban odafigyel a magyar irodalmi közbeszéd: Kristóf Ágota (Agota Kristof), Kemény Tamás (Tomaso Kemeny) és Melinda Nadj Abonji lehetnének idegenek, de talán inkább olyanok lesznek egyszer, mint Janus Pannonius, akinél néha már el is felejtjük felhívni a figyelmet arra, hogy nem magyarul írt.

Melinda Nadj Abonji regénye, a Galambok röppenek föl (Die Tauben fliegen auf) német nyelven született, de mégis tapinthatóan magyar, annak ellenére hogy a szerző kisgyermek korában került Svájcba, így a Vajdaságról leginkább a gyermekkori kép él benne, a hazalátogatások során is ezt keresi, és kapaszkodik azokba az emberekbe és tárgyakba, akik és amik a gyermekkori emlékeiben élnek.

A magyar olvasó talán e képek miatt kötődhet a legjobban a könyvhöz: a leírások költői szépségét az író sok méltatója kiemeli, és valószínűleg ezzel is érdemelte ki a kötet a svájci és a német könyvdíjat, de amíg az ottani olvasók legfeljebb azt érezhetik, hogy ez szép, beszédes, plasztikus, addig a magyar olvasó minden bizonnyal azt érzi, az egész arculcsapóan ismerős. A poros nyárfák, a városszéli mélyszegénység, a falusi udvarok, a vérre menő politizálás, a szegénység és Mamika, a nagymama, aki az egész otthon hagyott haza érzelmi középpontja.

A főhős, Ildikó nyilván a szerző alteregója. Próbálja elmesélni, kibogozni a könyvben, hogy kicsoda is ő, és mi is a haza, amihez kötődik. Elméleteknek itt esélye sincs, annyira bonyolult a helyzet: Ildikó egyrészt magyar, másrészt szerbiai magyar, balkáni is meg nem is, a szerelme ráadásul egy szerb menekült, a lakhelye pedig Svájc, ahol be is fogadják, de ez a befogadás egyszersmind megalázó is.

Ildikó kettős életet él: részt vesz a családi vállalkozásban, időtlenül ronda blúzokban és szűk szoknyákban szolgál fel a családi kávézóban, viseli az idegeneknek járó kitaszítottságot és értetlenséget, és lázad, a maga módján, leginkább a gondolataival. Hiába tanul történelmet az egyetemen, és hiába jár el egy foglalt házba az egyetemista társaival, ahol néha a délszláv háborúról is esik szó, neki ezek nem kínálnak megoldást, mert érintett a történelemben, nem is egyfelől. Magyarként, vajdaságiként, egy szerb fiú szerelmeként, egy szerb alkalmazott főnökeként, menekültként is, és ezért csak a maga személyes szemszögéből tudja megközelíteni a történelmet, ami a valódi emberi sorsok tükrében teljesen értelmezhetetlenné válik.

Teljesen abszurd, de nagyon is megtörténhet, hogy az egyik unokatestvérem dezertál, mert magyar lévén nem akar a jugoszláv néphadseregben szolgálni, és megeshet, hogy Dragana egyik unokatestvére lelövi, mert ő a jugoszláv néphadseregnél szolgál, és a dezertőröket lelövik; de az is megeshet, hogy Dragana egyik unokatestvére dezertál, mert bosnyáknak érzi magát, és boszniai szerb lévén nem akar a jugoszláv néphadseregben szolgálni, és megeshet, hogy akkor az unokatestvérem lelövi, mert az én unokatestvérem nem dezertált, hanem a jugoszláv néphadseregben harcol, talán hogy a saját életét mentse; de az is megeshet, hogy mindkettejüket agyonlövi egy muszlim, egy horvát, egy eltévedt golyó, szétszakítja egy akna, valahol, egy ismeretlen helyen, a senki földjén, miközben mi itt együtt kenjük a szendvicseket, a konyhánkban. (A vendégeink, azok most német svájciak, vagy svájci németek?)

A feloldhatatlan ellentétekből és a Svájcban megélt örök idegenségből, fenyegetettségből, az otthoni háborúról szóló újsághírek közül csak oda lehet menekülni, ahol a legmélyebb kötődések vannak, amelyeket már aligha lehet másoknak elmagyarázni.

És valószínűleg nem érdekelné Herr Tognonit, Herr és Frau Bergert meg a két Schärert az, amit az országomról mesélnék, alighanem kicsit zavartan és együttérzően néznének rám: kisasszony, mi valami másra gondoltunk, mi a kultúráról, a történelemről, a nyelvről, a problémákról szerettünk volna megtudni valamit – nem pedig a fenséges nyárfák és akácfák között álló levegőről, a macskakövek között növő apró virágokról, a porról, a piszokról, Béláról…

A szerző mégis minduntalan visszanyúl a gyerekkor képeihez és szereplőihez, akik függetlenek a történelem rémségeitől, vagy talán mégsem. Ildikó próbál ténylegesen is menekülni mindettől, elköltözik a szüleitől, akiknek szintén a múlt terheli az emlékezetüket, gondolkodásukat, és akikben még erősen él az alázatos bevándorlói attitűd: örüljünk, hogy befogadtak minket. De a történelmet talán mégsem lehet egészen levetkőzni.

A könyv vége felé éppen a Mamika, az elhagyott otthonhoz való kötődést megtestesítő, már-már mitológiai alak az, aki történelemről kezd mesélni, a férjéről, Papuciról, aki semmilyen diktatúrát nem volt hajlandó szolgálni, és végül munkatáborban ölték meg. Éppen a tiszta ítéletet és a legnagyobb szeretetet képviselő Mamika mondja, hogy az ilyesmit soha nem szabad elfelejteni. Az emlékezésből pedig nem vonható le más következtetés, mint az az egyszerű kérés, hogy az élők ne haljanak meg időnek előtte.

(Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek föl, Magvető Kiadó, 2012, Blaschtik Éva fordítása)