A kiállítótérbe lépve elsőre magával ragad az a sajátos világ, amelyet Megyik teremtett: hatalmas tér-konstrukciók, pálcika és fa-szobrok, amelyek lécekből, fonalakból, maguk vetette árnyékokból a látszólagos és valós terek virtuóz kombinációit adják. Önmaguk árnyék-kereteit teremtik meg, saját kompozíciós változataikat hozzák létre a nézőponttól függően. A művész alkotói programjának megfelelően a kettő és háromdimenziós terek közti feszültséggel játszik.
Hans Belting gondolata fordul meg a fejemben, miszerint a keret majdnem akkora találmánya volt az emberiségnek, mint benne a kép. Megyik János ezt tökéletesen látja. Műveiben a művészet történetének új szakasza sejlik fel, ahol a kép művészeti korszakának lezárultával a képzőművészet átalakul filozófiává. A művész már nem képeket fest – filozófiai állásfoglalásokat fogalmaz meg.
A következő térbe lépve aztán még egy térplasztika, még egy falikép. Még egy lézerrel vágott fémlap, még egy szétszabdalt kocka. Még egy axonometrikus konstrukció, még egy léckompozíció. És ahogy haladunk az egyre nagyobb kompozíciók között, azon kapjuk magunkat, hogy a léptünk is egyre szaporább. Sokká válik minden, hiába a monumentalitás tárlat, a rendezők figyelmen kívül hagytak egy fontos szempontot, a klasszikus avantgárd alaptételét: a kevesebb több. Talán az sem mellékes kérdés, hogy vajon a Ludwig Múzeum steril és elnagyolt terei alkalmasak-e arra, hogy egy neovantgárd művészt kellő formában mutassanak be?
Ezt az aránytévesztést tükrözte a megnyitó is. A „celebparádé” éles kontrasztban állt Megyik János szerény személyével. A jelenlévőknek jól megmutatkozott az, hogyan is „fogadta be” Megyik Jánost a magyar értelmiség: a felhajtásban szívesen vesz részt, fotózkodik vele, írogat a katalógusába, parádézik a megnyitón, ám az ember iránt kevés tiszteletet tanúsít. A csendben és elmélyülten alkotó ember valódi érzéseit és gondolatait elnyomta a saját nárcisztikusságával eltelt „művészeti közeg”.
Az a közeg, amelynek valójában soha nem volt a része – szerencséjére. Bár itthon van évek óta, a Somogy megyei Kötsén alkot csendben, elvonultan, mintha még nem érkezett volna meg az ’56-os emigrációból. Ezzel az életműkiállítással mindenesetre valami megváltozott. Megyik János hazatért.
Megyik Jánost mindössze két év kötötte Magyarországhoz gimnazista korában, hiszen – bár Szolnokon született – fiatalságát Révkomáromban, a Felvidéken töltötte. Festészetet is a csehszlovákiai magyar művészet egy méltatlanul elfeledett alakjától, Harmos Károlytól tanult négy évig. Amikor 1954-ben átjött Budapestre a Török Pál utcai Művészeti Gimnáziumba, két évvel később, 1956-ban már egy ausztriai menekülttáborban, 18 évesen ismerkedett össze azzal a Konstantin Kleffel építésszel, aki életműkiállítását is megnyitotta. Később a Bécsi Akadémia, németországi évek, építészet, formatervezés, festészet és szobrászat, európai és tengeren túli tanulmányutak következtek. Megyik János művészi életútja a Vasfüggöny nyugati felének folyamataihoz köthető, és mind fizikailag, mind inspirációi révén az irányzat fősodrába illeszkedik. Megyik a geometrikus absztrakció igazi mestere.
