Rudolf Péter: Ez a szerep megváltoztatta az életemet

Mégis, kinek az élete? – kérdezi a Centrál Színház darabjának címe. A nyaktól lefelé bénult szobrászt, Ken Harrisont Rudolf Péter alakítja.

– Hogy érzi, fontos állomás ez a szerep, vagy csak nehéz feladat, amit meg kellett oldani?
– Sok szempontból nagyon fontos. Megváltoztatta az élethez való viszonyomat. Amikor elterjedt, hogy a Centrál Színház bemutatja a darabot, megkeresett Antal Zsuzsa, és felajánlotta a segítségét a felkészüléshez. Zsuzsával éppen az történt, ami a darab főszereplőjével – nyaktól lefelé mozgásképtelen. Mégis az életet választotta. A darab nem az eutanáziáról szól, a döntés jogát firtatja. A főhős értelmetlennek látja az életét, és azért küzd, hogy jogában álljon dönteni róla.

– Milyen volt az első találkozás Antal Zsuzsával?
– Zavarban voltam, de Zsuzsa intellektusa feloldotta a gátlásaimat. Mély beszélgetésbe bonyolódtunk. Barátokká lettünk, többször eljött megnézni az előadást is. Másképp játszik az ember ezután, kicsit érte is, hiszen a története személyes üggyé vált. Minden előadásnak valamilyen módon ilyennek kellene lennie.

– Antal Zsuzsa mesélte, hogy nagy élmény volt, amikor szinte az egész társulat bevonult a szobájába, és együtt próbálták a darabot nála. Miben segített a legtöbbet?
– Rengeteget beszélgettünk. Mesélt az indulatairól, arról, hogy min ment keresztül. A darabban Oroszlán Szonja, Borbás Gabi és Balla Eszter játsszák az ápolónőt. Fontos volt megtapasztalni és megtanulni a tónustalan test mozgatásának valódi technikáját. Én a színpadon néha tudok segíteni például azzal, hogy megfeszítem az izmaimat, de alapvetően nem foglalkozhatok ezzel.

– Hogyan lehet teljes mozdulatlanságban, gesztusok és testbeszéd nélkül játszani?
– Mimikával. Egy fejmozdulatnak is óriási súlya van. A kiszolgáltatottság pontosságra kényszerít. Ügyesen van megírva a darab: az író közbeiktatott olyan pillanatokat, amikor bezárul a tér és megmozdulhatok. A hosszabb jeleneteknél megfeszítem az izmaimat, nehogy megfeledkezzenek magukról. Furcsa, de a darab végén úgy kelek ki az ágyból, mintha végigtáncoltam volna egy musicalt. A bemutató előtt felhívtam Huszti Pétert, aki hosszú éveken át játszotta a darabot a Madách Színházban óriási sikerrel. Ő azt tanácsolta, hogy gyalog menjek be a színházba, hogy minél fáradtabban érkezzek. A kollégákkal abban maradtunk, hogy ha nagy bajban vagyok, orrviszketés, légytámadás, vagy egyszerűen rosszul kerül mögém egy párna, ugyanúgy jelezhetek nekik, mint ahogy egy kórházban tenném. Ezek az apróságok is drámai nehézséget jelentenek ebben az állapotban. Ekkor érti meg igazán az ember, min megy keresztül minden pillanatban Zsuzsa és a hozzá hasonló helyzetben lévők.

– A Centrál Színház 2008 óta rendszeresen játssza ezt a darabot. Mitől lesz más a március 11-i előadás?
– Az apropója miatt. Eddig Zsuzsa segített nekünk, most ő szorul a mi segítségünkre. A balesete óta otthon van, huszonnégy órás ellátást igényel, ez pedig rendkívül költséges. Olyan helyzetbe került, hogy saját erőből nem tudja finanszírozni az otthoni ápolását. Érte ajánljuk ezt az estét. Hogy a nézők is megismerhessék, az előadás végén velünk lesz ő is. Nekem minden egyes találkozás katarzis a mai napig. Nem gyűlöli a világot, nem panaszkodik. Elképesztő akaratereje van, figyelem és humor. Tizenhárom éve él bénultságban, mégis felnevelte a fiát, és minden energiájával azért dolgozik, hogy az emberek megértsék, a testi fogyatékosság nem érinti a lelket, a személyiséget, azt, aki ő valójában. Néha az az érzésem, hogy mi, egészségesek vagyunk fogyatékosak – lelki értelemben. Mert nem vagyunk képesek összekapaszkodni. Zsuzsa sokunknál teljesebb életet él.

– Hogyan reagált a családja erre a szerepére?
– Édesanyám látta már, ahogy kivégeznek, lelőnek egy filmben, ettől függetlenül a mai napig sokkoló neki minden hasonló szerep. Akkor játszom jól, ha ő is „át tud menni” nézőbe. A gyerekeim kicsi koruk óta zavarba ejtő pontossággal szólnak hozzá a színházhoz. Fontos a véleményük.

– Egyszer azt mondta: az a színdarab jó, amelyik után az ember úgy érzi, érdemes élni. Ezután a darab után leginkább elcsendesedve jönnek ki a nézők…
– Minden, ami megkarcolja a lelket, jó. Legyen az egy poén vagy a fájdalom. Ebben a darabban az a fő kérdés, hogy a főszereplő, Ken, vajon jól döntött-e… A szomorúság nem jelenti azt, hogy az élet értelmetlen. Érzelmi hullámvasút nélkül igazán boldog pillanatok sincsenek. Az Egyenlítő környékén élőket irigyeljük az örök napsütésért, miközben ők soha nem élik meg, milyen látni, ahogy virágba borulnak a fák. Egy-egy mű morális üzenetéről beszélek, amikor azt mondom, az élet értelmébe vetett hitet kell sugallnia. Mindezt úgy mondom, hogy azt gondolom, morálisan az emberiség semmit nem fejlődött az elmúlt ötezer évben. A morálunk csúnyán lemaradt a szellemi fejlődésünk mögött. De azért még nem tennék le magunkról. Nem vagyunk olyan régen ezen a glóbuszon.