Kísért a háború: Életünk legszebb évei
Hollywood egyik legmeghatóbb történetét készítette el William Wyler, aki a második világháborút követően a világégés társadalmi árnyoldalát villantotta fel Életünk legszebb évei című tablófilmjében. A nem kevesebb, mint hét Oscar-díjjal kitüntetett moziban három háborús veterán eltérő sorsát követhetjük nyomon, akik a front traumáját hazaviszik az életbe, amiben időnként nincs sok köszönet. Az egyikük ráadásul fizikai nehézségekkel is szembesül, miután két karját elvesztette a csatákban. Utóbbi igazi könnyfacsaró történet, ugyanis a szerepet játszó Harold Russell tulajdonképpen önmagát formálja meg a moziban. Russell Hollywood egyik leghíresebb hendikepes színésze, aki életével és sorsával évtizedekre példát mutatott a hátrányos helyzettel való együttélésre. Russell szerepéért két Oscar-díjat is kapott, egyet alakításáért, egyet pedig a visszatérő háborús veteránok példaképeként. S ha még hozzátesszük, hogy az eredeti forgatókönyvben a szereplőt idegi trauma gyötörte volna, és a rendező azután írta át a sztorit, hogy rátalált Russellre, hát mi ez, ha nem Hamupipőke-történet!
A velünk élő Vietnám: Született július 4-én
Tom Cruise első alkalommal megy szembe szex-szimbólum imidzsével a nyolcvanas években, s egy kopaszodó és lebénult vietnámi veteránt alakít – megtörtént események alapján. A Született július 4-én főhőse Ron Kovic, aki idealista hazafiként megy el önként a vietnámi háborúba, majd lebénul, s ehhez az új helyzethez kell otthon igazodnia. Kovic a háborúellenes aktivisták úttörője, aki harsányan ordít a tolókocsiból, s lobogtatja az amerikai zászlót, ha arra van szükség. A film nem elsősorban a tolókocsis létformát, sokkal inkább a háborúellenességet hirdeti, nem véletlen, hogy vietnámi politikája miatt a gyártó Universal stúdió rettegett a mozis fogadtatástól, s igyekezett padlón tartani a költségvetést. Az Oscar-díjak és a belekerülési költségekhez viszonyított kasszasiker kárpótolta őket, amiben vastagon benne volt a korban húzónévnek számító Oliver Stone rendező személye, no meg a Top Gun után a fiatalokat bármilyen témához mágnesként vonzó Tom Cruise főszereplése.
A beteg humor gyógyító ereje: Aaltra
Pofátlanul vicces és a még elviselhetőség határán belül beteg film ez a francia-belga vígjáték. A rendezők magukat alakítják a történetben, ami igazán ott vesz éles fordulatot, amikor a vidékre kiköltöző irodista összeverekszik a szomszédjával, a nem kis mértékben tahó gazdálkodóval. A bunyó végkimenetelét egy meghibásodott mezőgazdasági gép dönti el: mindketten kerekesszékbe kényszerülnek. És persze együtt lábadoznak. Először el akarják dobni az életüket, majd úgy döntenek, Finnországba mennek, hogy kártérítést követeljenek a hibásan összeszerelt traktor gyártójától. Ahogy a Hasta la Vista!, úgy ez a film is egyfajta kiordított road movie, tele képtelen és hülye szituációkkal. A két jómadár mindenre képes a kajáért, kihasználnak bárkit, ha kell, és zavartalanul alszanak akár egy skinhead-koncert kellős közepén is. Keserédes, szokatlan hangulatú mozi két csöppet sem szeretni való főhőssel. Az Aaltra egyáltalán nem finomkodik és pont ettől lesz korrekt alkotás.
Vak vezeti: Egy asszony illata
Frank Slade nyugállományú alezredes segítségre szorul, de nem feltétlenül azért, mert világtalan. Sokkal inkább önmagával van baja, ám haragját mégis a környezetén vezeti le, amihez inkább ürügy a vakság. Slade nem kellemes jellem, és nem véletlenül ítéltetett magányra, de meg kell hagyni, egy dolgot mégis nagyon tud: élni. Élvezni a női testet, a jó lakomát, a száguldó sportautókat. Korlátolt életviszonyai ellenére is szabadabb sokaknál. Ebbe a szabadságba kóstolhat bele az oldalán Charlie, a jóravaló diák, akit az alezredes rokonai bérelnek fel, hogy vigyázzon egy időre a morcos veteránra. Naná, hogy ez is kicsit road movie lesz, kalandozás a nagyvárosban, és persze a kötelező érzelmi csúcspontokat is megbízhatóan hozza a film. Nem fáj, nem is használ – megbízhatóan elkészített, tanító-nevelő mozi jó alakításokkal.
Kreatív vakság: Holly Woody történet
Woody Allen nem szeppen meg, ha a vakság témájáról van szó. Az Agyament Harryben az ördög vak lányokkal folytatott légyottjáról mesél, az egyik jelenetben pedig a főszereplő író által teremtett alteregó a vak nagymama jelenlétében élvezi ki szeretője bájait. A Holly Woody történetben azonban ennél is komolyabb szerepet szán a látás elvesztésének: az ismert filmrendező a lelki nyomás hatására átmenetileg megvakul, épp akkor, amikor a nagy visszatérést jelentő filmet forgatná. Elég banális, de mégis működő ötlet, bár Allen ez úttal nem ás éppen túl mélyre. A helyzetből fakadó poénok sem nem durvák, sem nem frenetikusak. Összességében elég langyos film, ami messze nem tartozik a rendező legjobb vígjátékai közé.
Hátrányból induló szuperhős: Daredevil – a fenegyerek
Nincs szuperhős-birodalom egy igazi hendikepes igazságosztó nélkül! A képregényben 1964-ben született, moziban 2003-ban bemutatkozó Daredevil – a fenegyerek nem is akármilyen hérosz, ugyanis vakságát kell ellensúlyoznia, ám a látása elvesztése többi érzékének kifinomulásával jár együtt, így pedig minden adott egy igazi rabló-pandúr történethez. Daredevil pedig kettős énjét jó érzékkel kamatoztatja: nappal ügyvéd, éjjel meg piros ruhás igazságosztó. A Daredevil az optimizmusról is szól, hiszen a főhős gond nélkül túllép hendikepjén. Ben Affleck pedig meglehetősen hitelesen mozog a karakterben, mivel látását korlátozó kontaktlencsét viselt a reálisabb ábrázolás kedvéért. Nem rajta múlott, hogy a film közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a képregény-adaptációk sorában.
Hátrányos megkülönböztetés: az X-Men-filmek
Szó volt már hendikepes szuperhősről, de az X-Men univerzum ennél is tovább megy: az emberfeletti képességek ebben a világban nem csak az ellenségeknek, hanem az őket hordozó mutánsoknak is képesek fájdalmat okozni. Van, akit vakságra kárhoztat lézererejű tekintete, van, aki az érintésével szívja el mások életerejét, és ezzel ítéltetett magányra. Az egyik legfontosabb szereplő, a jóságos Xavier professzor tolószékbe kényszerül, elképesztő erejű elméje dacára. Az eddig készült X-Men-filmek változó színvonalon ugyan, de képesek árnyaltan bemutatni, hogy milyen hátrányokkal járhat, ha valaki túlságosan is eltér az átlagtól. A filmek – különösen igaz ez a többihez képest kimagasló második részre – a látványon túl némi lélektani drámát is csempésznek az akciók sorába. Ritkán látni együtt ennyi öngyötrő übermenset.
Viktoriánus horrorshow: Az elefántember
A meghökkentés és megbotránkoztatás nagymestere, David Lynch 1980-ban készített filmet egy megtörtént eset alapján, amelynek főszereplője egy torzszülött volt. Az elefántember egy 19. századi brit férfi volt, aki 27 évesen hunyt el, s orvosa memoárja örökítette meg életét, valamint kapcsolatukat. A filmben John Hurt formálta meg a mutánsfejű embert, akinek naponta hét órát kellett a sminkben ülnie, hogy a kívánt hatást elérjék. David Lynch első, fekete-fehér stúdiófilmjét nyolc Oscar-díjra jelölték, és figyelemreméltó kritikai és közönségsikert is aratott. A cselekmény szerint az elefántember anyját terhességének nyolcadik hónapjában ledöntötte egy elefánt, s ettől vált torzszülötté, illetve innen származik a neve. Akárhogy is, egy érző lélek és intelligens férfi lakozik az elcsúfított test mélyén, akinek a társadalom elutasítottságával kell szélmalomharcot vívnia.
Megrendítő moziélmény: Szkafander és pillangó
Julian Schnabel 2007-es mozija Jean-Dominique Baubynek, a francia Elle magazin főszerkesztőjének állít emléket, aki negyvenhárom évesen agyvérzést kapott, kómába esett, majd bal szemének mozgatásával egy egészet könyvet mondott tollba. A megrázó eset 1995-ben nagy visszhangot váltott ki, különösképpen, hogy a könyv megjelenése után három nappal Bauby tüdőgyulladásban elhunyt. A memoár fantasztikus leírása a testének fogságába esett, de épelméjű férfi létének, s a film is csodásan fejezi ki, hogy milyen érzés lehet tehetetlenül szemlélni a világot. A szubjektív kamerás ábrázolással a néző maximálisan azonosulni tud a főszereplővel, ami miatt a Szkafander és pillangó különösképpen megrendítő moziélmény.
Dalban mondja el: Zongoralecke
Ada többszörösen is magányra ítéltetett: gyerekkora óta néma, majd kislányával együtt kénytelen új életet kezdeni egy ismeretlen férj oldalán, akit az apja választott ki számára. Ráadásul szülőföldjétől távol, az ismeretlen Új-Zélandon. Egyedül a zenén keresztül képes érzelmeit kifejezni. A kor – a 19. század közepén járunk – amúgy sem a nagy érzelmi kitárulkozásokat várta el egy nőtől, újdonsült férje, a nyers telepes pedig még úgy se. Meg is szabadul az asszonnyal együtt érkező zongorától, amit szomszédja, George Baines vásárol meg. A kétségbeesett Ada kénytelen teljesíteni Baines feltételeit, és zongoraleckét adni a férfinak, hogy visszanyerje hangszerét. A különös kapcsolat egyre mélyebbé válik, és a zene szélesre tárja a kapukat a szenvedélyek előtt. Holly Hunter és Harvey Keitel remeklései teszik teljessé ezt az emlékezetesen szép filmet.
További izgalmas filmcsokraink itt!
