Megszokott felállás, hisz jórészt az egykori mesterekből szerveződött bíráló bizottság ítéli meg korábbi diákjainak munkáit, akik ugyanúgy évfolyamokra osztva sorakoznak, mint előtte az egyetemen. Ismerős arcok találkoznak ismerős felállásban, de már a jegyek és bukások, megrovások és sikerek „iskolás” világától mentesen. Egytől ötig terjedő skála helyett tehát hümmögéstől bólogatásig szól az ítélet. Ötleteket látunk egymás mellett. Kezdeményeket és gondolat foszlányokat.
Nehéz leírni korrekt és objektív véleményt akkor, amikor évek óta – de főleg tavaly – az ember úgy érezte, elérte a Derkovits-ösztöndíj a gödör alját, és ennél összecsapottabb, átgondolatlanabb, a közönséget és a szakma becsületét semmibe vevő, öncélú művészkedés már nem jöhet több. A szakma is észlelte mindezt, hiszen bizonyos berkek olyan dühödtek voltak, hogy még az ösztöndíj létjogosultságának kérdése is felmerült, meg kell jegyezni: teljes joggal. Számtalan lélegeztető gép és onkológiai kezelés telne ki egy-egy művész állam által finanszírozott projektjéből, és bizony válság van, a válságban pedig, ha van ok, akkor el is vonnak a kultúrától. Ezt a dolgot lehet ingyen is, nem kell ehhez az állam pénze – szól az ítélet.
Húsvéti menü: aprósütemény, bor és brikett
Fotó: Műcsarnok/Facebook
Emiatt bizonyos változások be is következtek: a korábban három évre elnyert ösztöndíjat mostantól rendszeresen revideálja a bizottság. Nem elegendő „hátradőlni”, és a végére „valamit” összehozni, hanem évente kell prezentálni. Talán ezért és az ösztöndíj megvonása miatti félelemtől hajtva érezzük azt, hogy az intő, amit tavaly kapott a szakma, megtette hatását, és most mintha nagyobb igyekezetet tapasztalnánk.
Bukásból kettesre javítani azonban egyáltalán nem okoz akkora katarzist, mintha a diák, akit megbuktatunk, rögtön felugrana az élvonalba. Ilyen erőfeszítés, nekiveselkedés nem látható, inkább az, hogy a társaság a „kettesre hajt”. Azokat a minimális követelményeket teljesítik, amik ahhoz kellenek, hogy ne lehessen egyértelmű hibát találni az anyagban. Minden tanár tudja, s a legtöbb ember érzi, hogy máshogy felel az a diák, aki a kettest akarja, mint az, aki akár a bukás kockázatát is vállalva a kitűnő osztályzatot teszi meg céljának. Épp ezért az a „hibátlanság”, amit itt tapasztalunk, nem a kiválóságból ered, hanem az egyértelmű bakik elkerüléséből. Messze az elismerő bólogatás és lelkes felkiáltás, csupán hümmögünk. Nem állunk meg egyik műnél sem örömmel, nem kapjuk fel a fejünket egy-egy forradalmi ötlet láttán. Mérsékelten szórakozunk, és arra gondolunk, hogy diploma kiállításokon és kipakolásokon talán éppen az iskolai stresszhelyzetből adódóan is nagyobb az igyekezet, s ezért sokkal jobb dolgokat láthatunk. Itt csak egy kettes feleletet kapunk, ami után legyintve továbbengedjük a Derkovits-ösztöndíjasokat.
Purhabember, purhabakt
Fotó: Műcsarnok/Facebook
A címben vázolt hagyomány egyáltalán nem valami dicső. Megkapjuk a kötelező konceptualista köröket. Nevetgélhetünk a fogadási asztalra ezüst tálcán kitett briketten, láthatunk Mickey egeret, ami Gottfried Helnwein óta a kortárs képzőművészeti kiállítások egyik dzsókere, valamint kuncoghatunk hatalmas „Ide nem festek ördögöt” feliratokon is a falon. Megkapjuk a nagyméretű dekoratív portrét, a pasztózus felületekben tobzódó monumentális festményt, a hiperrealizmus újjáértelmezését, a határterületekre helyezett ügyes installációkat. Kapunk perspektívaszekrényt, vetített ágyakat, szitázott szobákat szőnyeggel, mozgó képet, amin a festett alakok digitális felületen mozognak vászon helyett, kapunk színházi mozdulat-performanszot és purhab aktot is. És így sorolhatnánk tovább azokat a posztmodernben gyökerező „hagyományokat”, amiknek pusztán elégséges „újragondolását” láthatjuk...
De azért az első évfolyam, az idei új ösztöndíjasok munkái közt is találunk egészen friss ötleteket. Nagyon sok múlik azon, hova fejlődik tovább a koncepció, vajon mi következik ezután? Tóth Angelika idén bebizonyította, hogy tud festeni. Jövőre derül ki igazából, hogy programja merre fejlődik. Blahó Borbála gondolati felvetése, a rendetlen rend, rendezett káosz témájában kellően egyszerű és tárgyilagos ahhoz, hogy ha képes tartani ezt az őszinteséget, munkája izgalmas és érdekes irányokba fejlődhet. Kerezsi Nemere kaptárai a kiállítás egyik legötletesebb részét képezik, hiszen a mű „kivitelezését” méhek végzik, ők állítják össze végleges formájába az általa tervezett alakzatokat. A másodéves Szabó Eszternek és Takács Szilviának is van még elvileg egy éve arra, hogy ígéretes műveiket eljuttassák egyfajta csúcspontra.
A harmadéveseknél ilyen csúcspontot, katartikus beteljesedést nem érzünk. Megvan, letudták, megcsinálták, köszönik szépen. Félő, hogy az alsóbb évfolyamok azt fogják érezni, hogy amit ők tettek, elég, ezért megmaradnak a felvetések, ötletek szintjén, s majd átsuhannak a rostán, elvégre úgysem érdekel senkit a dolog, megbukni nem lehet. Pedig ennek nagyon nem így kéne működnie. Jó lenne végre látni egy olyan kiállítást, ahol nem a kettesre, hanem az ötösre hajtanak, s lehet, ehhez a tavalyi intő még nem volt elegendő.
