Peter Greenaway
Meghalt a mozi – fogalmazott a csütörtökön 70 éves Peter Greenaway nem egyszer, ahogy az a mellékelt 2007-es bejátszásban is látható. Mi azonban most felidézzük a rendező valóban emlékezetes filmes pillanatait, mert a mozi tagadása ellenére a brit mozgókép fenegyereke letett egy s mást az asztalra. Munkássága során afféle enciklopédistaként igyekezett rendszereket kreálni a filmtörténetben. Az eredetileg festőnek készült művész már kiállításokat is tartott, amikor mégis a filmet választotta – a legenda szerint a svéd Ingmar Bergman A hetedik pecsét című filmjének megtekintése után. Gondosan járta végig a filmkészítés szamárlétráját, rövidfilmjei rendszerező gondolkodásmódját tükrözik (Ablakok, H, mint ház, Öt képeslap fővárosokból).
Első nagyjátékfilmje, A rajzoló szerződése komoly kritikai visszhangot kapott, s már ebben a filmben is megjelennek visszatérő témakörei, a szexualitás és a halál. Továbbra is készít kísérleti és dokumentumfilmeket, illetve a nyolcvanas években a Z és két nulla, valamint Az építész hasa című formalista filmekkel vétette észre magát. A Számokba fojtva (1988) Cannes-ban kritikai és közönségsikert ért el, a szakmai csúcsra pedig A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmmel jutott. A színpadon játszódó, formalista mozi tele van remek képi szimbólumokkal, a szereposztásban pedig Michael Gambon, Helen Mirren és Tim Roth brillírozik. 1991-ben forgatta Shakespeare Vihar című drámájából a Prospero könyveit Sir John Gielguddal a címszerepben. A bravúros képi megvalósítás mellett a film idézetekkel és utalásokkal teli, s filozófiai mélységig hatol. A megosztó film azonban korán sem kapott akkora visszhangot, mint A maconi gyermek, amelyben egy szentnek vélt gyereket áldoz fel kapzsi lánya, s büntetésül a közösség szexuális rabszolgájává válik. Érzelmileg hasonlóan túlfűtött az 1996-os Párnakönyv, amely egy Hongkongban élő japán manöken sajátságos szerelmi életét dolgozta fel, a hasonlóképpen szexualitásról, nemiségről szóló 8 és ½ nővel (1999) pedig Fellini klasszikusa előtt adózik.
A maconi gyermek – teljes film:
A részben Magyarországon is forgatott Tulse Luper bőröndjei című trilógiája innovatív filmes eszközökkel a múlt századot mint az urán századát mutatta be. Ezekkel a filmekkel egyértelműen elmozdult a hagyományos filmkészítéstől, az eleddig utolsó, moziban is vetített filmje, az Éjjeli őrjárat pedig egy barokkról szóló neobarokk – Rembrandt egyik leghíresebb alkotásának elkészültét feldolgozó – film, amelyben a néző egy háromdimenziós Rembrandt-képben érezheti magát, a rendező bravúrosan játszik a fényekkel, sokértelmű művének megfejtését ezúttal is a nézőre bízza. A most 70 éves rendező új mozifilmjét, a Goltzius and the Pelican Companyt idén mutatják be, s valószínűleg egy nagy fesztivál programjában tartják majd a világpremierjét. Ha más miatt nem, a jeles évforduló miatt mindenképpen.
Andrej Tarkovszkij
Április 4-én lett volna 80 éves Andrej Tarkovszkij, az orosz újhullám legkiemelkedőbb képviselője, aki korának egyik klasszikus szerzői filmeseként vált világhírűvé. Legfőbb érdeklődési körébe a létkérdések, az ikonográfia keresztényi értelmezései tartoztak a filmen. Tarkovszkij valósággal berobbant a filmes köztudatba bemutatkozó alkotásával, az Iván gyermekkorával, amely Velencében rögvest megnyerte az Arany Oroszlánt. Volt kitől ellesnie a filmkészítés csínját-bínját, előző évben Mihail Romm osztályában fejezte be a rendező szakot, s ő adta át neki Vlagyimir Bogomolov Iván című kisregényének filmre adaptálását. Az elkészült mozival új fejezet kezdődött az orosz filmben, amely a nemzetközi trendeknek megfelelően szakított a múltbeli filmkészítéssel (a sematikus szovjet programfilmek világával), s a kisember szemszögéből ábrázolta a háborút és a hősiességet.
A rögvest az érdeklődés középpontjába került Tarkovszkij hosszú munka után fejezte be monumentális moziját, az Andrej Rubljovot, az ikonfestő életén keresztül a létkérdésekről merengő mozit. Az 1966-ban elkészült filmet a politikai rendszer betiltotta, s csak 1969-ben mutatták be Cannes-ban, ahol a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját is elnyerte, dacára annak, hogy a vetítést a fesztivál utolsó napján hajnali négyre tették, ezzel próbálva megakadályozni esetleges díjazását. Következő filmtémájára, a Solarisra hosszas keresgélés után talált rá. Stanislaw Lem adaptációja ugyan sci-fi, ám sokkal inkább a szerzői filmes Tarkovszkij univerzális bölcseleti és erkölcsfilozófiai kérdései állnak a középpontjában. Cannes-ban a zsűri nagydíjával és FIPRESCI-díjjal ismerték el munkáját.
1974-ben készítette el az önéletrajzi ihletésű Tükröt, amely az egyik legeredetibb orosz filmnek nevezhető, ám a szovjet pártvezetést ez sem hatotta meg, és az Andrej Rubljovhoz hasonlóan tiltólistára tette. Így hiába volt teljesen rendhagyó a dramaturgiája, azzal csak 1978 után ismerkedhetett meg a világ. A notórius másképp gondolkodó direktor ezután Arkagyij és Borisz Sztrugackij kisregényének megfilmesítésébe fogott. A Stalker (Sztalker) első változata 1978-ban megsemmisült (egy laboratóriumi elektromos hiba után elégett a film negatívja), így a rendezőnek szívinfarktusa után újra kellett azt forgatnia. A filozofikus mű az önálló erkölcsi lény példázata. Tarkovszkij 1983-ban Olaszországban forgatta le a Nosztalgiát, majd úgy döntött, marad Nyugaton, s nem tért vissza a Szovjetunióba. Utolsó filmje az Áldozathozatal (1986) volt, amelyben cannes-i bemutatójára előrehaladott betegsége miatt már nem tudott elmenni, s még ugyanebben az évben meghalt tüdőrákban. Nálunk is vetítették a tévében az Úton (1983) című dokumentumfilmjét, amelyben Tonino Guerra forgatókönyvíróval keresnek forgatási helyszínt Olaszországban, s közben a rendező afféle életrajzi moziként beszél munkásságáról, céljairól, s ebből ismerheti meg leginkább a néző az igazi Andrej Tarkovszkijt.
Úton – teljes film:
Anthony Perkins
Tarkovszkijjal pontosan egy napon született Anthony Perkins, aki kivételes tehetsége ellenére örökre bennragadt a Norman Bates skatulyában. Pedig az 1932-ben született amerikai színészt Hollywood nem különösebben vonzotta, inkább a Broadwayn színészkedett, ahol Peter Shaffer Equus című darabjában először a fiút játszotta, idővel Richard Burtontől ő vette át a pszichiáter szerepét. Bár a színészet érdekelte, énekesi karrierre is esélye volt, 1957-ben egy kislemeze felkerült a slágerlistára is. Néhány tévés szárnypróbálgatás után első mozifilm szerepéért viszont máris Oscarra jelölték, 1957-ben, William Wyler Szemben az erőszakkal című filmjéért, s ez végleg eldöntötte pályáját. Még ugyanebben az évben a Legígéretesebb kezdőnek járó Golden Globe-ot is kapott, megosztva Paul Newmannel és John Kerr-rel. Az 1960-as, legendás Psychóig szerepelt többek között a Vágy a szilfák alatt és A seriff jelvénye című mozikban is, így már jól csengő nevű sztárként játszotta el Alfred Hitchcock mozijában Norman Bates szerepét.
Hitchcock mesterművében valószínűtlen alakítással borzolta a kedélyeket, amelyért példátlan módon máris kapott egy csillagot a hollywoodi Hírességek Sétányán. Ezt követően Cannes-ban elnyerte a legjobb színész díját az Ismeri ön Brahmsot? szerepéért. Játszott nagy példaképe, Orson Welles A per című filmjében – akiről szeretett volna egy könyvet is írni, de nem mert, nehogy megbántsa a nagy idolt –, s feltűnt A 22-es csapdájában, valamint a Gyilkosság az Orient expresszen ensemble szereposztásában. Több mint húsz évvel a klasszikus Psycho után készült el annak folytatása (1983), amelyet eredetileg tévéfilmnek szántak, s csak azután került mozikba, hogy Perkins újra vállalta Bates karakterét. Ám hiába rendezte a Hitchcock-diák Richard Franklin a második részt, mind anyagilag, mind minőségben messze elmaradt az eredeti sikerétől és színvonalától. Kérdés, hogy Perkins miért adta be a derekát, de a döntésben feltehetőleg szerepe volt, hogy a nyolcvanas évekre szép csendben eltűnt Hollywood élvonalából, s többnyire tévében szerepelt. 1986-ban aztán a harmadik részben is játszott, amelyet egyúttal maga is rendezett. A Psycho 4: Ahogyan kezdődött pedig csendes tévébemutatóként végezte, s beleszürkült a színész életművébe. Perkins 1992-ben hatvan évesen AIDS-ben hunyt el.
