A nottinghami Tindersticks a kilencvenes évek egyik legkarakteresebb brit zenekara volt – még ha a hangjuk némiképp halk is volt a grunge és a britpop zajongásában. Az együttes gazdagon és változatosan hangszerelt, melankolikus kamarapopja nem volt harsány, viszont annál elegánsabb: nem véletlen, hogy az első három lemezt a mai napig hatalmas kritikai- és közönségkultusz övezi. Sokan hasonlítják Nick Cave-hez – amiben nagy szerepe volt a zenekavezető-frontember, Stuart Staples jellegzetes orgánumának –, de a Tindersticks mindig is visszafogottabb, kevésbé tragikus irányt képviselt.
A zenekar stabil, szélsőségektől mentes működésére mi sem volt jellemzőbb, mint az, hogy megbízhatóan, kétévente szállította az új nagylemezeket (tíz év alatt ötöt). Emellett a tagok rengeteg filmzenét is komponáltak, főleg a francia rendezőnő Claire Denis munkáihoz (de például a korai lemezek hangszerelője, Dickon Hinchliffe az Oscarra jelölt A hallgatás törvényéhez is).
Aztán a 2003-as Waiting for the Moon után váratlan törés állt be a zenekar karrierjében: Staples szólókarrierbe kezdett, Hinchliffe távozott, és úgy tűnt, a Tindersticksnek örökre vége. Egyetlen koncertre állt össze az együttes, 2006 szeptemberében a Barbicanben, amikor második lemezének anyagát adta elő az ironikus Don't Look Back címen, de ekkorra már végleg elváltak az utak.
Staples azonban nem bírta sokáig: 2007-ben David Boulterrel és Neil Fraserrel újjáalapította a zenekart, és bár sokan hiányolták Hinchliffe hangszerelési megoldásait, az új tagokkal kiegészült együttes továbbra is sikeres. Legutolsó, idén februárban megjelent nagylemezükben a legszebb Tindersticks-hagyományokat elevenítik fel:
