Ez az amerikai zenekar tényleg régen, még 1990-ben lőtte ki magát a zenei kozmoszba, s úgy tűnik, egyelőre nem is akarnak leszállni a földre. Jacob Bannon énekes, Kurt Ballou gitáros, Nate Newton basszer és Ben Koller dobos egyelőre jól érzi magát ott, ahol van. Persze ez a mi nagy szerencsénk, mert így szállíthatják a súlyosabbnál súlyosabb lemezeket. A korai anyagaik összetevői között ott volt a punk-hardcore és a metál is. Eleddig kilenc korong született, amelyeken végigmenve szépen követhető, ahogyan a zenekar egyre komplexebb és komorabb irányba fordul.
Csípem a lemezeiket, persze egyik sem az a darab, amit az ember romantikusabb pillanataiban tesz föl. De végül is ez lényegtelen. Ami viszont lényeges, az a 2001-es Jane Doe címet viselő korong.
Összesen 12 szerzemény végzi a pusztítást, potom 45 percben. A Converge olyan, korábban nem ismert őrületet szabadít el a dalokban, amelynek feldolgozása kemény belső munkát igényel. Nincs tökölés, noha egy-egy nóta azért kapott lassabb részeket is, amelyeket a legkevésbé sem neveznék elszállósnak. Inkább olyan a szituáció, mint amikor a korábban dühöngő őrült picit megnyugszik, s csendes őrült üzemmódra kapcsol.
A Concubine már megadja az alaphangot, bár nagy szerencse, hogy nem ez a tempó és irányított zűrzavar viszi végig a lemezt, akkor ugyanis hallgathatatlan lenne a cucc. Amely egyébként jó pár gyöngyszemet tartalmaz a The Broken Vow-tól a címadó Jane Doe-ig. Olyan zenekarról van szó, amelynek szerzeményeit „kopipészt” bandák messzire elkerülik, mivel nem biztos, hogy megvan a hangszeres tudásuk átadni a Converge világát. A lehetetlen ütemű dobok komplexitása, a gitár(ok) zajos, és mégis feszes riffjei csak is amatőr módon másolhatók. Az énekes – aki nem éppen egy biztosítási ügynök fizimiskájával tolja a szövegeket – a pokol hangján szólal meg.
Ez a szörnyeteg nem az a fajta, amelyik szépen becserkészi, majd levadássza az áldozatot. Ez egyszerűen csak ráront és megöli.
