Népszerűek az olyan kiadványok, amelyek ismert irodalmi alkotásokat foglalnak össze két percben, avagy pár mondatban. Ha így akarnánk tenni a skandináv krimi esetében, nagyjából ilyesmit írhatnánk: egy magányos valakit holtan találnak a lakása sufnijában, a családi gondokkal terhelt, fásult, de rutinos nyomozó rájön, hogy a szálak a messzi múlt sötét titkai felé vezetnek, közben megismerjük a svéd/norvég/dán/izlandi társadalom néhány számkivetettjét is, és legalább egyszer elhangzik, hogy a rasszisták rossz arcok.
Persze ennél azért jóval többről van szó, de ami szinte minden északi detektívregény sajátja, az a társadalomkritikus gerjedelem, és valamiféle, a miénktől erősen különböző melankólia. Minket is gyötör a múlt, de főleg azért, mert mintha nem nagyon tudnánk szabadulni tőle. A skandináv krimik többségében ezzel szemben inkább az a félelem kap figyelmet, ami a múlt visszatérése miatt furakodik a jóléti társadalom mindennapjaiba.
Egyrészt ugye a történelmi térerő itt sem volt mindig zavartalan, számos szégyenfolt pettyezi például mind a norvég, mind a svéd históriát. Kollaboráció a nácikkal, mélyszegénység, a puritán keresztyénség leple alatt folytatott kegyetlenkedések. Ez a kép az északi filmművészetből is rendre visszaköszön, és erre számos példát lehetne felsorolni a Max Manus című háborús filmtől elkezdve a nemrég nálunk is bemutatott Ördögszigeten át a remek Engedj be! című vámpírfilmig, amely az Alkony-széria kartonvalóságával szemben hiteles korrajzot fest, például megtudhatjuk belőle többek között azt is, milyen lehangoló hely lehetett a hetvenes évek Svédországa.
Lehet persze az északi krimik itthoni népszerűségének oka a nettó káröröm is – lám, ott sem csak legóvárépítés az élet –, de gyanakodhatunk arra is, hogy egyfajta hiány áll a dolog hátterében. Mégpedig a sokszor eltemetett realista regény műfaja és az abban megfestett társadalmi tablók utáni ácsingózás. És itt bukkan fel Marx, akinek szakállából a svéd krimi alapító atyáiként (kis képzavar, hisz egy a magánéletüket is összekötő szerzőpárosról van szó) is emlegetett Maj Sjöwall és Per Wahlöö bújt ki. Bár már jó ideje nem kényeztet el bennünket a magyar könyvkiadás a páros világsikert hozó köteteivel (1981-as az utolsó megjelenés), de érdemes előkeresni őket, ha a rendőri munka – nyilván akkori – világára és a korabeli, általuk látszólagosnak bélyegzett svéd demokrácia kritikájára kíváncsi valaki.
Ezt a hagyományt viszik tovább az északi szerzők, akiknek munkáiban valamiképpen mindig a társadalmi valósággal kezd iszapbirkózásba a nyomozó, még akkor is, ha a tettes éppen pszichopata. Néhány napja éppen a kortárs norvég, de mondhatjuk, hogy a kortárs északi krimiirodalom egyik állócsillaga érkezett hazánkba. Jo Nesbo munkáival ráadásul klappol mindaz, ami eddig elhangzott. Az Animus a Nemeszisz és a Vörösbegy című regénnyel kezdte meg annak idején a rockzenészből átvedlő norvég sztáríró hazai bevezetését, utóbbi kapcsán bátran kijelenthetjük, hogy a szerző nem véletlenül lett sikerre ítélve: a kortárs norvég belpolitikai viszonyok mellett Nesbo igen hatásos képekben idézi meg a világháborús eseményeket is. Az már csak a ráadás, hogy ehhez fordulatokban gazdag és feszült krimicselekményt is társít. A sikert jelzi, hogy már a nyolcadik kötet jelenik meg tőle magyarul (Denevérember), és az író továbbra is a megkezdett úton jár tovább, hiszen a kissé zűrös Harry Hole nyomozó ezúttal is a szakterületéhez illő feladatot kap, miután egy sorozatgyilkost kell üldözőbe vennie.
Az idei könyvfesztivál vendége volt Hakan Nesser is, akitől most nem olvasható új kötet magyarul, de a korábbi kettő bátran ajánlható azoknak, akik szeretnének közelebbről is megismerkedni a műfajjal. A gonosz arcai című kötet mondhatni szokványos skandináv krimi, aminek az alapsztorija egy nem túl eredeti, bár hétköznapinak sem nevezhető szituáció – a feltételezett gyilkos nem emlékszik semmire, majd őt is megölik. A Borkmann-elv című regényben pedig olyan „klasszikus” ellenfele akad, mint a Baltás Gyilkos, de a leleplező csavarnál még érdekesebb a rettegésbe süllyedt városka és a tehetetlen rendőrség bemutatása. Ami egyedivé teszi a tanárból lett szerző műveit, az Van Veeteren főfelügyelő figurája, aki bizonyos szempontból a párizsi Maigret felügyelő nordikus megfelelője: atyáskodó, kicsit különc és morc, és inkább hisz az intuícióban és az emberismeretben, mint a vaslogikában.
Új szerzőket is avatott az Animus: itt járt Leena Lehtolainen. A finn szerzőnő az északi krimiben viszonylag szokatlannak számító bravúrt hajtott végre: főhőse női nyomozó, és a jelek szerint könyvében minden adott, ami a sikerhez szükséges, többek között a rendőrségi állapotok áldatlanságának bemutatása. Hjorth és Rosenfeldt szerzőpáros, és talán nem csak ebben hasonlít a korábban emlegetett balos-kritikus ősökhöz. Ingovány című könyvükben is találni roncsolt életet és megtört lelket, meg a kisvárosi élet pletykaalapú szociális hálóját. Úgy tűnik, hogy az emberi tényező és a társadalmi törésvonalak jelentik többek között a skandináv krimi hajtóerejét, és láthatóan az érdeklődés lendülete egyelőre a hazai olvasók között is kitart.
