Meg kell mentenünk az identitásunkat

Ünnepel a táncházmozgalom: idén májusban lesz negyven éve, hogy megtartották az első táncházat. Kelemen Lászlóval, a Hagyományok Háza igazgatójával beszélgettünk.

– Negyvenéves a táncházmozgalom. Ennek a jegyében telik az év?
– Mindenképpen. Erre az örömteli hírre próbáljuk meg felfűzni a programjainkat, a célunk az is, hogy minél több olyan fórumon megjelenhessünk, ahol tudatosítani tudjuk az emberekben, hogy milyen fontos munkát is végzünk a mozgalomban mindannyian, a területen működő nagy civil szervezetekkel együtt. Mára ugyanis teljesen világossá vált, hogy a hagyományos paraszti lét eltűnésével ez a kultúra csak a táncházmozgalom módszerével tud élő módon fennmaradni. Ez az egyetlen esélye annak az örökségnek, amelyet ránk bíztak azok az emberek, akik utolsó erejükkel, még a padláslesöprések idején is hajlandóak voltak kamerák elé állni, s bár a kedvük nem volt virágos, mégis bemutatták és ezzel megmentették az utókor számára ezt a kincset. Ez a tudat érezteti is velünk a tevékenységünk fontosságát, és itt nemcsak a Hagyományok Háza munkatársaira gondolok, hanem akármelyik táncház prímására is, aki élő módon őrzi ezt a kultúrát. Ez életmentő tevékenység, amit fontosnak tartok hangsúlyozni, hiszen az identitásunkat mentjük.

– Sikerek is akadnak, és láthatóan egyre bővül azok köre, akik nemcsak ismerik, de művelik is a népzenét, néptáncot. Mintha beérett volna a vetés.
– Én magam is úgy érzem, hogy a búza megérett, ugyanakkor – némi képzavarral élve – ezt egy folyamatosan érő búzának mondanám. Minden egyes generációnak fel kell fedeznie a maga számára ezt a kultúrát. Sokan azok közül, akik negyven évvel ezelőtt velünk kezdtek, már nincsenek köztünk, a táncházmozgalom mégis tovább él. Örömmel látom, hogy ma tizenéves gyerekek érzik a hivatásuknak, hogy ezt a kultúrát műveljék.

– Ugyanakkor éppen most van erre a legkevesebb pénz…
– Tény, hogy ma, a válság közepette nagyon kevés pénz jut a kultúrára, de bizonyos értelemben mi meg is vagyunk edződve, hiszen a táncházmozgalmat soha semmilyen kormány nem kényeztette el azzal, hogy jelentősen támogatta volna anyagilag. Most arra törekszünk, hogy több figyelmet kapjon a munkánk, hiszen ez az egyik feltétele annak, hogy továbbéltessük ezt a hagyományt.

– Pénzszűkében miben bíznak?
– Igyekszünk társadalmi összefogást teremteni magunk körül, társadalmiasítani a munkánkat. Évek óta működik a Hagyományok Háza baráti köre Halmos Béla elnökletével, és elég sok segítséget kapunk tőlük. Az egyik az önkéntes program, amelynek keretében több mint 90 önkéntes jelezte, hogy szabad idejében szívesen végezne feladatokat például a nemrég megnyitott múzeumunkban. A hétvégén megtartottuk A néphagyományok mecénás köre alakuló estjét, ahová olyan embereket hívtunk meg, akik mecénásként segíthetik a munkánkat. Ezalatt nem feltétlenül pénzadományt értünk, hanem arra is gondoltunk, hogy miért ne segíthetne például egy ügyvéd azzal, hogy elvállalja a jogi tanácsadást vagy mondjuk egy asztalos azzal, hogy megjavítja a székeinket. Rengeteg a lehetőség a segítségnyújtásra, különösen ilyen nehéz gazdasági helyzetben.

– Milyen volt a visszajelzés? Körvonalazódik már az eredménye?
– Még épp csak lezajlott a rendezvény, a baráti kör tagjain kívül több mint hetvenen fogadták el rá a meghívásunkat, ők ezáltal beléptek a Néphagyományok Mecénás Körébe. Van, aki pénzügyi támogatását ajánlotta fel, és olyan is akadt, aki az építészet, a filmkészítés, a marketing vagy épp az érdekképviselet terén szerzett szaktudásával, tapasztalataival szeretne nekünk segíteni. És persze további jelentkezőkre is számítunk.

– Van ennek a módszernek előzménye, vagy ez teljesen új próbálkozás?
– Magyarországon a klasszikus mecenatúra gyerekcipőben jár – részben azért, mert a törvényi szabályozása sem elégséges –, de gyerekcipőben járunk mi magunk is. Sajnos kevés jó példát látunk magunk előtt, ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy keressük az új utakat. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy nem is oly régen még olyan plakátokat láthattunk, hogy két dolgot nem szabad kipróbálni: a vérfertőzést és a néptáncot. Vagyis erről a megítélési szintről kell eljutnunk odáig, hogy ennek a kultúrának a megmentését fontosnak, vonzónak és követhetőnek lássa a társadalom.

– Milyen programokkal készülnek az idei, jubileumi évre?
– Negyven éve május 6-án volt az első táncház a Liszt Ferenc téren. Szeretnénk hagyományt teremteni, és idén első alkalommal meghirdetjük a május 6-ához legközelebb eső szombaton – ez idén 5-e – a táncházak napját. Szeretnénk, ha minél több táncházat tartanának szerte az országban ezen a napon, a Liszt Ferenc téren pedig szabadtéri táncházat szervezünk.

– A Fölszállott a páva elnevezésű népzenei versenyt is részben a negyven év apropóján hirdették meg.
– Ez a Kárpát-medencei népzenei vetélkedő jó alkalmat teremthet arra, hogy ez a kultúra új helyet kapjon a médiában. A Magyar rádióval az új struktúrában sikerült elérni, hogy mind a Bartókon, mind a Kossuthon egy sor új népzenei műsor kerül adásba. A közszolgálati televíziózás terén ennek az áttörésnek az első és fontos projektje a vetélkedő, hiszen ősztől minden vasárnap este a Duna Televízió ezt a versenyt fogja sugározni.

– A Magyar Állami Népi Együttes mivel készül az ünnepi esztendőre?
– Még a tavasz végén esedékes két új bemutatójuk. Az egyik egy koreográfus nőcsapat és Mihályi Gábor munkája, a Hajnali hold, amely elsősorban a lánytáncokra fókuszál. A másikat Farkas Zoltán „Batyu” készíti, Mezőség-Mikrokozmosz címmel, az erdélyi Mezőség táncaiból válogatva, melyek, mint részben az egész, mikróban a makró, mutatják elkötelezettségünket az élő paraszti kultúra iránt.

– Milyen az együttes fogadtatása, és mi változott a Hagyományok Háza fennállása alatt?
– A Magyar Állami Népi Együttes hat bérletének a nagyobbik részét már lábon eladjuk, tehát még azelőtt, hogy a konkrét előadásokat meghirdetnénk. Egyre több saját szervezésű előadást tartunk, ami azt jelenti, hogy mind szélesebb a hazai közönségünk amellett, hogy külföldre is egyre gyakrabban jutunk el, Franciaországba, az Egyesült Államokba például vissza-visszahívnak minket. Folyamatos kapcsolatot tartunk fenn a helyi és országos hatáskörű civil szervezetekkel – például a Muharay Elemér Népművészeti Szövetséggel, a Martin György Néptáncszövetséggel, a Martin György Alapítvánnyal, a Táncház Egyesülettel –, szoros kapcsolatban vagyunk a testvéregyüttesekkel és az amatőr együttesekkel egyaránt, utóbbiaknak immár több éve pályázati úton lehetőséget nyújtunk arra, hogy a Magyar Állami Népi Együttes zenekara kíséretében fellépjenek a székházban. Az elmúlt években erősítettük a kapcsolatainkat a Művészetek Palotájával, a Nemzeti Táncszínházzal is, jelen vagyunk országos nagyrendezvényeken – vagyis a társulat szerves része lett a kulturális életnek.

– Korábban említette, milyen népszerűek a nyugdíjasbérleteik. A fiatalokkal hogy állnak? Vagy a táncház eleve megszólítja ezt a korosztályt, és nem is kell különösebben küzdeni érte?
– Az amatőr táncegyüttesekben nagyon sok fiatal táncol, ők rendszeresen látogatják a programjainkat, de teszünk is azért, hogy évtizedek múlva is legyen közönsége az előadásainknak: fokozott figyelmet fordítunk az iskolákkal való kapcsolattartásra, a kezdetektől, alapításunk óta hetente látunk vendégül iskoláscsoportokat a székházunkban, ahol komplex foglalkozásokkal élményszerűen igyekszünk felkelteni a diákok érdeklődését a néphagyományok iránt. Külön bérleteink vannak már a kisiskolásoknak, Találkozás a néphagyománnyal címmel, és külön – több is – a bakfis korosztálynak. Ezenkívül igyekszünk a népművészetből kisarjadó irányzatokat is bemutatni, rendszeresen együtt léptetünk fel mestereket és tanítványokat különböző sorozatainkban, mint az Almárium, illetve a Mesterek és tanítványok. Aki kedvet érez műsorainkhoz, látogasson el a Hagyományok Háza weboldalára, meggyőződésem, hogy talál kedvére valót.